I. Kis magyar politikatörténet (1988-1998)
Az antiszemita jelenségek elválaszthatatlanok Magyarország függetlenné válásától, a szélesebben vett demokratizálódástól és a demokratikus szabadságjogok biztosításától. Ugyanis az ekkortól biztosított szabadságjogok biztosították a szélsőséges, így az antiszemita vélemények megjelenésének és megjelenítőinek a szabadságát is.
A szélsőséges vélemények közhírré tétele, terjesztése ugyanis az emberi szabadság - bár nem éppen pozitív - lehetőségeit mutatják.
Az antiszemitizmus szintén nem elválasztható a magyar polgárosodás buktatóitól, ezért nem véletlen, hogy a mai magyar antiszemiták általában antikapitalista és antiliberális frazeológiát használnak. Ugyanakkor az antiszemitizmus létrejötte tökéletesen ezzel sem magyarázható, hiszen az antiszemiták sokszor antikommunisták és baloldalellenesek is egyben. Ha zsidó tőkésekről van szó, tőkeellenesek, de ha a Rákosi-korszakról, akkor antikommunisták.
Ugyanakkor az antiszemitizmus szintén nem választható el a rendszerváltásban résztvevő értelmiségi csoportok ön- és egymásról kialakított képétől. A magyar politikai közvéleményt és az un. „közvéleményformáló elit”-et szokás – persze nagy vonalakban és durván – népi és urbánus csoportokra osztani. A rendszerváltó értelmiség is e két hagyomány körül csoportosult: az un. „demokratikus ellenzék“ az urbánusok, míg a „népiek“ a népi írók – nem éppen egyértelműen pozitív – hagyományát vállalták fel. Persze tudjuk, hogy vannak más, technokrata csoportok is, de az antiszemitizmussal kapcsolatos küzdelmeket nem ők vívták meg.
A demokratikus ellenzék egy hajdani újbaloldali csoportból alakult ki, melyhez az idők folyamán több más beállítottságú ellenzéki is csatlakozott s így maga a csoport is jelentősen megváltozott. A „demokratikus ellenzék“ a „népiek“ számára elsődleges „nemzeti kérdéseket“ (Erdély kérdése, a magyar népességfogyás kérdése stb.) mindig is univerzális és emberi jogi kérdésekként kezelte. A „népiek“ viszont mindig „magyar sorskérdések”-ről beszéltek és az ország nemzeti hagyományait, nemzeti sérelmeik orvoslását mindig is előbbre tartották az emberi jogi kérdéseknél.
A demarkációs vonal két oldalán eltérő hagyományok, mentalitások és történelem-felfogások húzódnak meg. S hogy jön mindehhez az antiszemitizmus? Úgy, hogy az antiszemita jelenségek nagy része az 1990-es években az un. „urbánus“ vagy „liberális“ értelmiségiek (a demokratikus ellenzék tagjai és a vele szimpatizálók) és a baloldali-liberális sajtó ellen irányult, ahol sok zsidó származású ember (is) tevékenykedett. Hogy ki mondta magát népinek és ki urbánusnak, illetve ki használta az ezeknek megfelelő szótárat, sokszor szintén meghatározta az illető zsidósághoz való viszonyát.
A modern budapesti városi kultúra létrehozásában oly fontos szerepet betöltő zsidóság „ab ovo“ „urbánus“ volt, a népi irányzat viszont a magyar parasztságból próbálta meg kinevelni a magyar elitet. A falusi magyar zsidóság (benne az északkelet-magyarországi parasztzsidókkal) eltűnt a holokauszt poklában vagy a kivándorlás különböző csatornáin távozott békésebbnek hitt vidékekre.
Ezek mögött a viták mögött – akkor, a XX. század 20-as, 30-as éveiben – súlyos társadalmi problémák (és társadalomfejlődési zavarok) húzódtak meg. A népiek a nemzeti romantika jegyében fedezték fel a magyar parasztságot és világítottak rá helyzetük ellentmondásosságára és egyes csoportjaik sanyarú helyzetére. Az urbánusok (köztük sok zsidó származású is) a legmodernebb nyugati társadalmi elméleteket és irányzatokat közvetítették és részt vettek a már előbb is említett magyar nagyvárosi kultúra megteremtésében.
A népi és urbánus irodalom és „kultúra“ mögött álló valós társadalmi problémák persze már rég elvesztették aktualitásukat: a magyar parasztság – a régi értelmében – már nem létezik, hiszen a Rákosi-korszaktól kezdve mobilizációs folyamatok mentek végre a társadalomban és – a parasztságból is – létrejött egy új magyar értelmiségi réteg, mely nem zsidó eredetű.
Az 1989-től szabadon lélegző magyar politikai közgondolkodás 40-50 éves hibernálásból tér magához. Aktív antiszemiták, horthysták és imrédysták, valamint megrögzött ó-aufkläristák, elvi antiklerikálisok és tolsztojánusok éledtek ujjá és kezdték „felmondani“ régi szövegeiket. Persze volt fejlődés, egyesek kiindulópontja 1956 vagy 1968 volt.
A hagyományos urbánus-népi ellentét, mely az 1980-as évek végére már csak az értelmiség egy részében hatott, úgy tért vissza, mintha mi sem történt volna. Az ellenfél lezsidózása vagy lenacionalistázása már korántsem azt jelentette, hogy az illető azonos lenne a rászórt „vádakkal“. Bizonyos mértékben a korábban zsidósnak tartott tulajdonságok (üzleti szellem, iskolázottság, mobilitás, világnyelvek ismerete) az egész társadalomban széles körben terjedtek el, s ezt a „zsidózók“ egy része nem tudta megemészteni és feldolgozni. Ugyanakkor a nacionalizmussal való vád is csak azt jelentette, hogy többen a patriótizmust és a hagyományok tiszteletét azonosították a nacionalizmussal, ami azt jelentette, hogy ezek a kölcsönös reflexek alapvetően hamis helyzetértékelésből származtak, és egy nagyon is komolyan veendő csoportpszichológiai problémára utaltak rá.
Még egy problémáról említést kell tennünk. A magyarországi antiszemitizmus alapvetően a magyar jobboldal hagyománya volt, bár némely eleme a baloldalon is (pl. a 30-as években Weisshaus Aladár csoportjánál) előfordult. Ezért az 1988 utáni korszakban a bal- és jobboldaliság is egyértelmű állásfoglalást jelentett ebben a kérdésben. A közvélemény (és a sajtó) ugyanakkor nem nagyon volt felkészülve arra, hogy anti-antiszemita jobboldali konzervatívokat és baloldali antiszemitákat is észrevegyen, pedig a jelenség létezik és áthatni látszik a magyar ideológiai kettéosztottságot.
De hogyan jutott el az ország 1998-ig?
A köznyelven csak „demokratikus ellenzék“-nek és „népi írók csoportjá“-nak nevezett társaság még 1985-ben hajlandó volt résztvenni a monori találkozón, de később világossá vált, hogy olyan ellentétek húzódnak közöttük, melyek megakadályozzák, hogy egy szervezetet hozzanak létre. Bár tulajdonképpen mindenki a pártosodást akarta, a „virágozzék minden virág“ elve ódivatú „csokrokat“ is eredményezett. 1987 szeptemberének végén a népiek és más értelmiségiek Lakitelken megalapították a Magyar Demokrata Fórumot (MDF), míg a demokratikus ellenzék, a szimpatizánsaival együtt 1988 tavaszán létrehozta a Szabad Kezdeményezések Hálózatát (Hálózat). Az MDF-ben meghatározó erőt képviselő Csoóri Sándor, Csurka István, Für Lajos és a többiek, míg a másik oldalon – többek között – Kis János, Tamás Gáspár Miklós, Solt Ottília álltak több évtizedes küzdelem után a mozgalom élére.
A közös ellenség, az MSZMP azonban még létezett, az 1988. május 20-22.-ig tartó pártkonferencián még a konzervatív, azaz a Grósz Károly pártfőtitkár-miniszterelnök vezette szárny győzedelmeskedett. Kádár Jánost, a veterán vezért a párt elnökévé választották. Június 16-án a szamizdatosok és az '56-osok ellen fellépett a rendőrség, de pár nap múlva, már százezrek tüntettek a romániai falurombolás ellen. Itt még együtt tüntetett az MDF, a Hálózat, a fiatalok pártja, a FIDESZ és a TDDSZ (Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete).
Más ügyek is összehozták az eltérő identitású csoportokat, ilyen volt a környezetvédelem problémája is. A „vizlépcső-ügy“ közös nevezőjévé vált a különböző identitású ellenzéki csoportoknak: ami az egyik szervezetnek Szlovákia nacionalista területi terjeszkedését jelentette, az a másiknak tisztán környezetvédelmi témaként jelent meg. A politizálódott szakkérdések mind a két fél legitimációs érvelését próbára tették, de meg is edzette azt.
Az MDF ősszel kifejtette, hogy független, nem kormánypárti, ám nem is ellenzéki társadalmi szervezet, a Hálózat viszont Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) néven – november 19-én –, a budapesti Jurta-Szinházban párttá alakult. Ekkor alakultak meg olyan – később fontos szerepet betöltő – szervezetek, mint a Nyilvánosság Klub.
A két társaság mögé (bár ez nem volt abszolút érvénnyel igaz) a magyar történelmet gyökeresen eltérően értelmező csoportok sorakoztak fel. S ez még akkor is így van, ha kezdetben az SZDSZ éles – az MDF-fel versengő és a szavazatokért ringbe szálló – antikommunizmusa sok jobboldalit és antiszemitát is a liberális pártba vonzott. 1 De ez az időszak nem tartott sokáig és kiderült, hogy az antiszemiták számára nem az SZDSZ a legjobb fórum. Sokak szemében az MDF testesítette meg a „népi“, mg az SZDSZ az „urbánus“ vonalat.
Az MSZMP konzervatívjainak utolsó akciója november 26-án volt: a brassói munkás-megmozdulás első évfordulójára szervezett tüntetést karhatalmi erővel oszlatták fel.
A Szabad Demokraták Szövetsége Jászi Oszkár és Nagy Imre örökösének tartotta magát, mg az MDF a magyar történelem folytonosságára helyezte a hangsúlyt. Érdekes megfigyelni azt, hogy mg az egyik csoport megújítani és szakítani, addig a másik „megőrizve folytatni“ akarta azt, amit történelemnek nevezhetünk. Ebbe a vonalba illeszthető az az óvatosság, ahogy az MDF az MSZMP-hez viszonyult. A „fontolva haladás“, a „kis lépések politikája“ fontos magyar történelmi hagyomány és a népi íróknál pedig – így Illyés Gyulánál is – stratégiává nemesedett elképzelés volt. Az SZDSZ-t viszont a radikális fordulat, az új minél előbbi befogadásának és tökéletes elsajátításának energiája is mozgatta. A szabad demokraták a magyar történelem nyugatos hagyományát és a nyugati világ szekuláris-liberális elveit követték s ebben már régóta részvettek zsidó (vagy zsidónak tartott) elemek is. De ott voltak a magukat tudatosan és nyíltan zsidónak – s egyfajta „zsidó érdekvédelmet“ ellátó – emberek, csoportok is: így Raj Tamás rabbi, illetve a “Magyar Zsidó” című szamizdat és a “Salom Független Zsidó Békecsoport” vezetője, Gadó György is. A minden kisebbség jogáért harcoló nyugatos ellenzék álláspontja kezdetben összeegyeztethető volt ezeknek a kisebbségeknek a határozott etnikai alapú modern érdekvédelmével is, míg a Demokrata Fórum-ban csak olyan zsidó vagy zsidónak tartott emberek találták meg a helyüket, akik maradéktalanul azonosulni tudtak a hagyományos, azaz a magyar történelmi nemzethez való asszimiláció gondolatával.
Nem feledkezhetünk meg a zsidó szervezetekről sem. Az újonnan felmerülő disszimilációs törekvéseket (azaz a nemzetiségi státuszt) a Magyar Izraeliták Országos Képviselete elutasította, de az 1988. november 20.-án megalakult Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (MAZSIKE) – legalábbis lehetőségként – fenntartotta.
Az MDF köreihez közel állt az az év januárjában megalakult Veres Péter Táraság és a budapesti Eötvös-könyvesboltban könyveinek újból való árusítását ünneplő „népi kiadó“, Püski Sándor is.
A politikai változások 1989-re még inkább felgyorsultak. A február 10-11-én összeülő MSZMP Központi Bizottsága elfogadta a többpártrendszer szükségességét. Április elején a Magyar Tudományos Akadémia felolvasótermében hét politikai és társadalmi szervezet tartott tanácskozást. Június 13.-án pedig összeült az MSzMP és az Ellenzéki Kerekasztal, ahol még az un. „társadalmi szervezetek“ (BAL, Hazafias Népfront stb.) is képviseltették magukat. Június 16-án a Hősök terén a radikális Orbán Viktor oda küldte az MSzMP-t, ahova hajdanán a „Párt“ küldte volna politikai ellenfeleit: a történelem szemétdombjára.
<< Előző oldal Következő oldal >>
