I. Kis magyar politikatörténet (1988-1998)
1989 július 6-án, hetvenhét éves korában meghalt Kádár János, aki már rég nem tudta kontroll alatt tartani az eseményeket.
Július 22-én időközi országgyűlési választásokat tartottak, majd augusztus 5-én három országgyűlési körzetben pótválasztást.
Az ellenzék erői közti ellentétek tovább mélyültek. Ősszel (november 26.), a négyigenes népszavazás még inkább egymásnak feszítette az MDF és az SZDSZ erőit, de ebben a küzdelemben az SZDSZ mellett nem csak a FIDESZ, hanem az MSZDP (Magyarországi Szociáldemokrata Párt) és az FKGP is felsorakozott. Az MDF még előtte indulatos hangvétel nyilatkozattal próbálta meg távoltartani az embereket a szavazástól, de ez kudarccal végződött. A többség elvetette, hogy még a ciklus során köztársasági elnöki választást tartsanak, ezzel az MDF számára elfogadható Pozsgay Imre politikai pályája is megpecsételődött. Viszont ekkor jelentek meg először kifejezetten nyílt antiszemita hangok a politikában.
Október 23.-tól - átmenetileg - Szűrös Mátyást nevezték ki köztársasági elnöknek. Az év végén a televízió Hét c. műsorából eltávolították Acél Endrét s a „népfrontos“ és jelentős fórumos támogatással rendelkező Pálfy G. Istvánt nevezték ki helyette. Ezzel pedig kezdetét vette a pártok és az értelmiségi médiacsoportok közötti médiaháború.
A különféle politikai és ideológiai árnyalatokat tömörítő Magyar Demokrata Fórum és ellenfelei közötti sajtóháború története újabb és újabb fordulatokat vett.
A The New York Times című amerikai napilap – magyarországi tudósítója információira támaszkodva – azt állította, hogy az MDF azért folytat politikai vitát az SZDSZ-szel, mert annak vezetői közül többen zsidók. Csóti György, az MDF Hivatalának vezetője, az egész MDF nevében tiltakozott ez ellen. 2
Az, hogy a volt elit egyes tagjai nem csak az antiszemitizmust, hanem az azzal való vádat is a politikai küzdelmek során alkalmazták, jó példa Berend T. Ivánnak, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének a The New Yorker című lapnak adott nyilatkozata: itt az MDF-et antiszemitizmussal vádolta meg. A jeles gazdaságtörténész az MSZMP-ben magas tisztséget betöltött, így az államszocialista rendszer emberének tekinthető. Berend T. azzal a fogással élt, amiről a bevezetőben már írtunk: a politikai ellenfelet ítélte el, bélyegezte meg egy olyan szótár alapján, amelyet egy amerikai olvasó könnyen meg tudott fejteni s amely stigmatizáló hatású.
Az interjúban állítólag ezeket mondta: „...Az antiszemitizmus erős a Demokrata Fórumban, bár ezt most nagyon óvatosan nyilvánítják ki... Számolgatják a vezető pozicióban lévő zsidókat, megszámolják a tájékoztatási eszközöknél dolgozó zsidókat, s azt mondják róluk, hogy pusztítják a magyar kultúrát. Ők a „kozmopolita“ szót használják”. 3
Az MDF veszprémi szervezete büntetőpert helyezett kilátásba s az MDF Országos Elnöksége levélben szólította fel Berend T.-t, hogy adjon magyarázatot.
Az MDF később azt kérte a bíróságtól, hogy Berend T. Ivánt nagyobb nyilvánosság előtt tett, jelentős érdeksérelmet okozó rágalmazásért ítéljék el. 4
Az antiszemitizmus jelensége és az antiszemitizmussal való vád – mint politikai adu – politikai játszmája tehát ekkor kezd meggyökeresedni a magyar politikai közkultúrában. A szocialista Ágh Attila találóan írta le cikkében, hogy az egész történetben a bibói eltorzult magyar alkat, a zsákutcás magyar történelem kísért. 5 Ahogy írja: „Tragikus lenne az is a magyar politikai kultúra szempontjából, ha mindenkit, aki az SZDSZ-t bírálja eleve antiszemitának minősítenék”. Az SZDSZ ún. „médiafölényét“ tagjai nagyobb felkészültségével és avval magyarázta, hogy a következetes rendszerváltás elvét leginkább magáévá tévő pártot a sajtó ebben természetszerűleg támogatta. 6
Az 1990-ben a „köztéri“ antiszemitizmus is erősödött. Csurka István, az MDF elnökségi tagja a rádió Vasárnapi Újság című műsorában január 14.-én így köszöntötte hallgatóit: „Ébresztő, magyarság! Megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új Lenin-fiúk...” 7 Persze a pusztán éles antikommunista hang még nem jelent föltétlenül antiszemitizmust, de a Csurka által használt nyelv, a mögöttes fogalmi háló és politikai hagyomány egyértelműen antiszemita volt. Ugyanis kommunistának nevezte a szabaddemokratákat s közös nevezővé a kommunista „származást“ tette. Január végén a Magyar Demokrata Fórum csak „stilisztikai“ ellenvetéseket fogalmazott meg a Csurka-jegyzet ellen, s – bár az antiszemitizmustól is elhatárolódott –, de az „antiszemitizmussal való alaptalan rágalmazással“ szemben is fellépett. A Magyar Demokrata Fórumnak az antiszemitizmussal való kapcsolata érdekesen alakult: a párt elnöksége jó része nem volt antiszemita, de imaginárius szavazóbázisuk megtartása, illetve bővítése érdekében csak későn határolódtak el Csurkától, s azok az újságírók álltak mögéjük, akiknek egy része szintén élt az antiszemitizmus fegyverével.
Az első nagy port kavart – bár nem politikai jellegű – antiszemita írás is ekkor, egy debreceni lapban, az Úton -ban jelent meg 1990 januárjában. 8 Az írás olvasói levél volt és egy – a lapban pár héttel korábban lefolyt vitára utalt - itt többen is kifejtették a Kálmán Imréhez hasonló, de annál moderáltabb álláspontjukat. 9
A lapban közölt olvasói levél felmelegítette azokat a vádakat, hogy a holokauszt után a zsidók „szent bosszút“ álltak a magyarságon. A szerző szerint minden magyar teljesítményt ők akadályoztak meg, többek között a hazai labdarúgás és a műszaki találmányok sikerét is. 10 Az írás éles reakciókat váltott ki: Szentágothai János parlamenti képviselő 1990. január 26.-án elhatárolta magát az olvasói levélben foglaltaktól. De tiltakozott a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége tagozata, a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága (NÜB) is. 11 Felszólították a törvényhozást és a hatóságokat, hogy „...lépjenek fel az elfajuló antiszemita és más diszkriminatív, embergyűlölő megnyilvánulásokkal, azok elkövetőivel és inspirátoraikkal szemben“ . 12 Ez meg is történt, a legfőbb ügyész helyettesének utasítására a Hajdú-Bihar Megyei Főügyészség ténymegállapító vizsgálatot folytatott annak megállapítására, hogy történt-e „közösség elleni izgatás vagy sem“ , a lap szerkesztősége pedig nyilatkozatban közölte, hogy nem antiszemita. 13
Az eset és kezelése azért is sorsdöntő volt, mert először szembesült mindenki azzal, hogy milyen dilemmákat vet fel a tényleges szólás- és sajtószabadság. Mik a fontosabbak: az alkotmányos alapjogok vagy a vallási és etnikai csoportok védelme és jó híréhez fűződő jogai? Hogyan viszonyuljon egy jogállam a szabadság és egyenlőség ellenségeihez? Mi korlátozhatja és milyen alapon a szabadságot? Ezek az ügyek a demokrácia alapvető problémáira hívták fel a figyelmet.
Március 25-én lezajlott az országgyűlési választások első szakasza, majd április 8-án a második forduló. A százhetvenhat egyéni választókörzetből százhetvenegyben második fordulót kellett tartani. Március 31-én az MDF, a Független Kisgazda Párt (FKGP) és a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) választási szövetséget kötött egymással s első helyen a legerősebb „koalíciós“ jelölt támogatására szólította fel választóit. Az április 8-i második forduló az MDF győzelmével végződött. Április 25-én az MDF országos elnöksége nyilatkozatban ítélte el „...a Szabad Demokraták Szövetsége egyes vezető személyiségeinek arra vonatkozó célzásait, mintha a Magyar Demokrata Fórum választási sikerét az antiszemitizmus gerjesztésével is érte volna el, s mintha - legalábbis közvetett - felelősség terhelné Raoul Wallenberg emlékművének meggyalázásáért“ . 14
Május 2-án az első országgyűlési nap már az MDF és az SZDSZ megállapodásának jegyében telt el. 16-án Antall József miniszterelnök bemutatta kormányát s a kabinet összetétele december 14-ig változatlan maradt.
Az Antall-kormány összetétele, vezetőjének személyisége, történelemképe már a kezdetektől fogva komoly vitákat váltott ki. Mindenesetre annyi elmondható, hogy a hagyományos magyar történelmi középosztály értékrendje és világképe hatotta át tevékenységét s ennek a rétegnek erényeit és hibáit is egyaránt örökölte. Antall, akitől mindenféle zsidóellenesség távol állt, többször is fellépett az antiszemitizmus ellen: július első napjaiban a Dohány-utcai zsinagóga sírkertjében mondott beszédében elmondta: „...Azoknak a zsidó származásúaknak is a társadalom által elismerten, nyugodtan kell itt élniük, akik elsősorban magyaroknak érzik magukat, akár hívők, akár nem. Aki ez ellen vét, az a törvényes magyar államhatalommal találja magát szemben” . 15 Az idézetből kitűnik, hogy Antall világos különbséget tett olyan zsidók között, akik magyaroknak és olyanok között, akik nem-magyaroknak érzik magukat. Ezzel világossá tette, hogy a két csoport – mármint magyarok és zsidók – között lát határvonalat. 16 Antall szemléletében a „másság“ tényleg az, ami: nem olyan, mint az ország történelmébe és „sorsába“ évszázadokon át belegyökerezett és egységes történelmi hagyomány által kifejlődött politikai osztály. Ugyanakkor Antall – mérsékelt nemzeti erőként – rokonszenvezett a cionizmussal és Izrael állammal. 17 Ennek nem túlságosan bonyolultak az okai: a zsidó történelmi folytonosságra és a zsidó „anyaországra“ vonatkozó érvelés nem lehet idegen egy mérsékelten jobboldali magyar számára sem. Két nemzeti mozgalom képviselői – amennyiben nincsenek területi vitáik – jól megérthetik egymást.
A választások ideje alatt már történtek antiszemita atrocitások: a már említett Wallenberg-emlékmű meggyalázása és a Wesselényi-utcai ortodox zsidó iskolának kővel és paradicsommal való megdobálása ezek közé sorolható.
Ekkor – szeptemberben – tört ki a később részletesen elemzendő Szent-Korona-ügy. Ebben az esetben a Legfelsőbb Ügyészség nyomozást rendelt el s a Budapesti Rendőr-főkapitányság munkatársait nyomozásra utasította. Az ügyészség „közösség elleni izgatás alapos gyanúja“ miatt rendelte ezt el.
1990 júniusában a miniszterelnök és a köztársasági elnök felkérte Hankiss Elemért, a tévé, és Gombár Csabát, a rádió elnökének. 18 Több hét után igent mondtak és ezzel a médiaháború még inkább elfajult. A kormány szerette volna minél inkább befolyásolni a médiát, míg az újságírók természetesen hadakoztak szabadságuk csorbítása ellen. Ebbe a küzdelembe – már csak azért is, mert a két intézményben sok zsidó származású ember is dolgozott – hamar antiszemita hangok vegyültek. Ráadásul az újságírók inkább rokonszenveztek – s először rokonszenvezhettek – a liberális ellenzék, mint a kormány álláspontjával. 1990 decemberében a kormány – megtorlásul – csökkentette a tévé költségvetését.
Szeptember 18-án, a parlamentben hangzott el az, amit később csak „Hordó-ügy“- nek neveztek. A 24-én a Kurir c. bulvár-lapban megjelent ügyből szintén följelentés lett, majd október 12-én a legfőbb ügyész, dr. Györgyi Kálmán nyilvánosan hirdette ki, hogy „Hordót a zsidóknak“ szavak helyett „Hordót a szónoknak“ hangzottak el. 19
Itt kell foglalkoznunk azzal, hogy az egyházak is megnyilatkoztak a zsidósággal és az antiszemitizmussal kapcsolatosan.
A Magyarországi Református Egyház zsinata nyilatkozatott adott ki a zsidósággal való kapcsolatáról. 20 A zsinat utalt az 1946-os Zsinati Tanács határozatára, majd az azt követő Országos Református Szabadtanács nyilatkozatára, mely a holokauszt miatt bocsánatot kért a zsidóságtól. Az 1990-es nyilatkozat négy alapelvet szögezett le: békeóhaját fejezte ki a Szentfölddel kapcsolatban, örömét fejezte ki a magyar-izraeli diplomáciai kapcsolatok felvétele miatt, „testvéri szívük“ támogatását fejezték ki a hazai zsidóság iránt és elítélték a sírgyalázásokat és az antiszemitizmus “rejtett vagy nyílt megnyilvánulásait”. 21
Az év végén megalakult a komoly vitákat kiváltó Magyarországi Zsidók Nemzeti Szövetsége , mely bár a „kettős gyökerűség” mellett tette le a voksát, de a zsidóság nemzetiségi jogainak és érdekeinek határozottabb képviselete mellett érvelt. 22
1991-ben tovább folytatódott az ország politikai életének polarizációja. A „közösség elleni izgatás“ témája az egyik legfontosabb közüggyé vált. 23 A Btk. 269. paragrafusa két tényállást szabályozott. Az első, szerint, aki, vagy akik a magyar nemzet vagy valamely nemzetiség, nép vagy felekezet továbbá a lakosság egyes csoportjai elleni gyűlöletre uszít vagy uszítanak, büntettet követ(nek) el. A második szerint, aki a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ vagy más ilyet követ el, vétséget követ el. 1991 nyarának nagy ügyei, a Mónus-ügy, a Szendi-ügy, illetve az ezt megelőző s egy májusi ellenzéki interpellációt követő Hunnia és Szent Korona-ügy is ebben a keretben értelmezendő.
Még az év elején Zwack Péter, Magyarország akkori amerikai nagykövete levelet írt a The New York Times c. lapba, melyben helyreigazítást kért Judith Miller-nek Magyarországot antiszemitizmussal vádoló cikke ellen. 24 Ehhez kapcsolódott az amerikai külügyminisztérium emberijogi jelentése, mely, több mint 160 országgal foglalkozott. Magyarországgal kapcsolatban megemlítette a Csurka-jelenséget, de a helyzetet nem látta veszélyesnek. 25
Közben tovább folytatódott a médiaháború. A közszolgálati média az emberek feletti hatalom szimbólumává vált. Az egyes szerkesztőségek élén álló személyek politikai meggyőződése, az általuk készített műsorok szellemisége – néha akaratuk ellenére – mindig besorolódott valamelyik pártpolitikai irányzatba. A Magyar Demokrata Fórum általában SZDSZ-esnek tartotta a TV-t és a rádiót, pár műsor – így a Panoráma – kivételével. A nem-szeretett műsorok inkább élesen kritikusnak, mint SZDSZ-pártinak voltak mondhatóak, de az akkori kormányzó párt szemében az éles bírálat és a modern médiára jellemző gyorsaság, információ-gazdagság, mozgékonyság és jólértesültség a „nyugatos“ ellenzék fegyverei voltak. A „nyugatos“ média ráadásul nem nagy érzékenységet árult el az egyházak vagy több más tradicionális intézmény iránt. Így kezdett kibontakozni a „kis magyar“ Kulturkampf.
Ugyanakkor a médiaháborúba bekapcsolódott ellenzék sem tett különbséget az éles bírálat és egyes újságírók „ab ovo“ kormányellenessége között.
A liberális ellenzék nyelvét sokkal jobban értette az újságíró-szakma többsége, hiszen közelebb állt hozzá politikailag és a mentalitást tekintve, mint a kormányzó pártok nemzeti konzervatív retorikája. Ráadásul az éles kritika mindig az ellenzék nyelve. Annak a ténynek tudomásulvétele, hogy a globalizáció és a helyi színekben való „elmerülés“, a gyorsaság és a komótos „fontolva haladás“ egy ország ugyanazon arcának két oldalát jelenti, még éveket vett igénybe. 1991 tavaszától a miniszterelnök új személyeket javasolt a tévé és a rádió alelnökéül. Télen Hankiss Elemér útjára indította az Egyenleg et, a kormányt legjobban irritáló hírműsort.
Az ősszel már komoly vita zajlott le a demokrácia-értelmezéséről az ún. “Kónya-tanulmány” kapcsán. A Kónya Imre által készített írás a közszolgálati média minél határozottabb befolyásolását tűzte ki célul. Az ellenzék támadta, az MDF védte a tanulmány “stratégiai céljai”-t.
1992 a durva polarizáció éve volt. Az államalapítás ünnepére jelent meg Csurka István híres dolgozata, mely azonnal éles viták kereszttüzébe került. 26 A vitákat nem csak a dolgozat egyes – később részletesen elemzendő – antiszemita és más kijelentései okozták, hanem az, hogy felvetette az ekkor már nagybeteg miniszterelnök utódlását.
Március 1.-én Antall József keresztülvitte elképzelését és kinevezték a tévé és a rádió alelnökeit, Nahlik Gábort és Csúcs Lászlót. Két nappal utána Hankiss felfüggesztette állásából Nahlikot s ez hosszú jogi vitákhoz vezetett.
Augusztus 23-án a miniszterelnök még “jószívű ember”-nek nevezte Csurkát, míg a szintén MDF-tag Debreczeni József írásában „ komplett náci alapvetés“- nek nevezte Csurka művét, Csurka viszont szervezni kezdte a Magyar Út Körök -et, a Magyar Igazság és Élet Párt -ja elődjét. A Csurka-tanulmány nem csak a kormány-ellenzék viszony elmérgesedéséhez, hanem maga az MDF, sőt a többi kormánypárt erodálásához, nemzetközi elszigeteltségük fokozódásához vezetett. Az augusztus 27-i sajtóértekezleten ismertették az MDF 26-i elnökségi ülésének határozatát, mely Csurka írását politikai vitaanyagnak tekintette s a benne leírtakat a szerző “egyéni véleményé” -nek nevezte. A 29-30-án összeülő MDF országos választmánya ülésén szintén kiállt a Csurka-tanulmány mellett. Az augusztus 31-én összeülő országgyűlésen Antall József miniszterelnök elhatárolódott Csurkától, de több ellenzéki képviselő még határozottabb lépést követelt. A szeptember elsején ittartózkodó magyar származású amerikai szenátor, Tom Lantos jelezte, hogy a Csurka-dolgozattal kapcsolatban különleges ülést kezdeményez az amerikai képviselőházban.
A szeptember 2-án összeülő MDF-frakció többsége élesen kritizálta az MDF liberálisai által használt hangnemet, mire az MDF fennt nevezett csoportja létrehozta a Liberális Fórum Alapitvány-t. 27 Csurka viszont szeptember 18-án a Magyar Út elnevezésű alapítványt keltette életre, mely a tanulmányban leírt nézeteket képviselte. A szervezet célja a Csurka-gondolatok gyakorlati megvalósítása lett: a nemzeti szellemű keresztény középosztályt óhajtotta volna felkészíteni a hatalomra.
Szeptember 19-én a Szabad Magyar Tájékoztatásért Bizottság tüntetést szervezett a TV és a Parlament előtt s az elnökök lemondását követelte. A szónok Csurka volt.
24-én az ellentábor által szervezett Demokratikus Charta tüntetett a Petőfi-szobornál és a Kossuth-téren.
A Tom Lantos által kezdeményezett amerikai képviselőházi vitán (szeptember 26.) elítélték a Csurka-dolgozat szellemiségét. 28
