V. A Horthy-rendszer és funkciója
A/ “A kormányzat restaurál”
A múlt revíziójával az első szabadon választott magyar kormány több tagja, de maga Antall József miniszterelnök is próbálkozott. Az újfajta történetfelfogás kezdetben csak a „marxista-leninista“ történelemszemlélet egyoldalúságait volt hivatva korrigálni, de később kifejezetten – még mondjuk az 1946-os állapotokhoz képest is – restaurációs vonásokat is felvett. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy az Antall-kormány a Horthy-korszakot kívánta volna visszaállítani, de azt igen, hogy a „magyar nemzeti becsület“ jegyében megpróbálták újraírni a történelmet és csökkenteni a magyar állam történelmi felelősségét.
Antall József például a zsidótörvényt is helyeslő Teleki Pál miniszterelnököt próbálta meg új megvilágításba állítani: „...Teleki Pál egy konzervatív világszemlélet képviselője volt, de nem valamiféle maradiság képviselője, hanem a tradícionalizmusnak, az értékek megőrzésének volt a képviselője. Másrészt a kor által meghatározott nagy politikai kihívásokra az ország geopolitikai helyzetének ismeretében kompromisszumokat keresett és a kompromisszumok keresése néha megalkuvásokkal, átmeneti kudarcokkal jár együtt...“ – mondta Antall 1991. április 3-án a Teleki-emlékbeszédben. 327
Az ún. második doni beszédben, 1992. január 11-én, a Hadtörténeti Múzeum ban, a frontra kiküldött második magyar hadsereget állította be a hősiesség példaképéül és az „évezredes magyar katonai becsületről“ beszélt. 328 Ráadásul Magyarország 1992-es helyzetét a magyar hadsereg visszavonulásához hasonlította: „...abban az értelemben, hogy egy súlyos csapás, egy súlyos vereség után kell megpróbálni tisztességgel visszavonulni valamiből és tisztességgel kell nemcsak megvívni a harcot, hanem tisztességgel meg kell kísérelnünk visszajutni most, nemcsak a Kárpátokig visszafelé, hanem egy tisztességes, e hazában 1100 éve élő nép és az ezeréves magyar államiság és kereszténység hagyományos értékeihez...“. 329 Európa többi népét vagy legyőzték a németek vagy összefogtak velük, míg Teleki Pál többször visszautasította a németek kívánságait.
Horthy Miklóst 1993. szeptember 4-én Kenderesen újratemetették. Szeptember 3-án a Demokratikus Charta megemlékezést szervezett a budapesti Vérmezőn, zsidó szervezetek pedig a Wesselényi-utcánál tartottak megemlékezést. Kimondva vagy kimondatlanul, de a kormányt a Horthy-korszak visszaállításának szándékával vádolták meg. Némi alapot nyújtott ehhez az, hogy az újratemetésen nem-hivatalosan több kormánytag is részt vett. 330 Kéri Kálmán Horthyt úgy jellemezte, hogy „a 19. század utolsó lovagja volt a 20. században“ .
A múlt revíziójára történt kísérlet akkor is, amikor Jeszenszky Géza külügyminiszter 1994. április 5-én, a háromnapos holocaust-konferencia nyírónapján váratlanul szót kért. 331 A külügyminiszter kifejtette, hogy arról nem szabad elfelejtkezni, hogy Magyarország 1944-ig menedéket adott a zsidóknak és arra is emlékeztette a jelenlévőket, hogy a hatszázezer zsidó áldozat mellett meg kell emlékezni a félmillió magyar áldozatról. Ezek után a holokausztot a trianoni békekötéssel kapcsolta össze és arról is beszélt, hogy a nácizmus tette lehetővé a bolsevizmus magyarországi hódítását. Az 1945-ös felszabadulás pedig egy diktatúra kezdete volt. Ekkor Jeszenszkyt kitapsolták a teremből. Pedig akár vita is lehetett volna.
B/ A nyílt holocaust-tagadás
A holokauszt nyílt tagadása elsősorban a szélsőjobboldali szervezetekre és lapokra jellemző. Ez szintén fontos tabut tört meg, nevezetesen azt, hogy vannak a történelemben megkérdőjelezhetetlen és kétségbevonhatatlan tények. A történelmi revizionizmus először a holokauszt során elpusztult zsidók számát, később az egész történést megkérdőjelezte. Franciaországban például Robert Faurisson (akit többször perbe is fogtak), akit egyébként néhány szélsőbaloldali is támogatott, tagadta a holokauszt hagyományos felfogását. A múlt megszépítése, a felelősség alól való kibújás Magyarországon is a vészkorszak tagadásához vezetett.
A Keresztény Nemzeti Unió 1989 december 15.-én azzal a felhívással fordult az országgyűléshez, hogy az kövesse meg a „magyar nemzetet“ . 332 Itt hangzott el az, hogy a „300.000 magyar zsidó elhurcolásáért“ nem a magyar nép a felelős. A később kormánykörökben is hangoztatott állítás - ezeken a fórumokon - egyre szélsőségesebb irányt vett. Egy amerikai filmet megnézvén Stirling György kifejtette, hogy „...a horthy-Magyarország egészen a német megszállásig biztonságos menedékhely volt a zsidók számára, ahol senki se bántotta őket és közülük a legtöbben itt vészelték át a náci időket...“ 333 A film – Stirling szerint – csak alátámasztja azokat a vádakat, amelyeket a magyarok „ellenségei“ ismételnek „...unos untig, hogy igazolják az elmúlt négy évtized alatt otthon történt szörnyűségeket és eltereljék a figyelmet az azokért felelősökről”. S hogy nem utolsósorban igazolást teremtsenek a szemet szemért, fogat fogért kegyetlen gyakorlatához“ . 334 Másutt még a Szálasi-kormányt is védelmébe vette néhány amerikai magyar emigráns szervezet vezetője. 335 Másutt azzal kapcsolatban, hogy a New York Post nevű lap bírálta a magyar vezetést, mert leállíttatta a szovjet zsidók kivándorlását, Balogh Barna dühös olvasói levélben írta meg, hogy kérjenek bocsánatot a magyar néptől. 336 Ahogy írja: „...Már azt is elfelejtette, hogy a magyar katona súlyos véráldozata árán egyedül a budapesti gettó élte túl a második világháborút...“ 337
Padányi Viktor a Hunnia Füzetek 1991-es 18. számában az egész vészkorszakot revízió alá helyezte. 338 Padányi újraeleveníti a második világháború zsidó áldozatairól folyó számháborút és megállapítása szerint csak másfélmillió zsidó halt meg. „...A milliószámra kivégzett zsidók rosszindulatú legendájának 100 millió ember erkölcsi és politikai számláját terhelték meg, s ennek a százmilliónak a becsülete nem lehet közömbös a világ számára...“ - állítja Padányi. 339 A meghalt „mindössze“ 75.000 zsidó halott jó része is „...a bombázások, az utcai harcok, partizántevékenység, valamint kémkedés és szabotázs következtében beállt hadi veszteség...“ 340 De a „nagy háborúban“ egyébként is két erkölcs, két világnézet és két lelkiállapot harcolt egymással. A zsidók kötetlenek, szabadok, egocentrikusak, nincsenek „családi és háztartási“ gondjaik. Azon kívül a maguk kettő-hét százalékukkal uralják a gazdasági, kulturális és ezen keresztül a politikai életet. Az antiszemitizmus a „gazdanép“ védekezése, egyfajta „faji önzés“ – mondja a „szakértő“. „...Az a zsidóság, amely a maga átlagosan 2-7 %-os kisebbségében a nemzeti jövedelem és nemzeti javak átlagosan 40-80 %-át birtokolta, az átépítés kollektív áldozataiból nem hogy 40-80% erejéig, hanem még a 2-7% erejéig sem volt hajlandó önként kivenni a részét a nemzeti és szociális átépítés irányába, s mikor erre erőszakkal szorították rá, akár egy “náci” állam, mint Németországban, akár egy polgári állam, mint 1939-től Magyarországon, ez „faji üldözés“ volt, és ez ellen fellázították az egész világot...“ 341
A zsidóság a német győzelemtől úgysem várhatott jót, hiszen pozíciói összeomoltak volna. A zsidóság az ellenség kezére dolgozott: „...A száraz tényállás az, hogy az egyes államok és a háborúba az ellenség javára beavatkozó saját zsidóságuk között szabályszerű háború volt. S ha a zsidóknak joguk volt kémkedni, híreket közvetíteni, szabotázscselekményeket végrehajtani, anyagpusztító tevékenységet folytatni, valutarombolást végezni, defetista propagandahíreket terjeszteni, fegyveres akciókat kezdeményezni, és az ellenség győzelméért, tehát az ország pusztulásáért imádkozni, akkor az államnak joga volt ez ellen védekeznie...“ - szól a fejtegetés. 342 Kémek, árulók, kollaboránsok, „...szóval az ún. ötödik hadoszlop fogalmába tartozók elleni küzdelem a nemzeti önvédelem egyik területe...“ 343 Ez a velejéig náci írás az ausztráliai magyar nyilas emigráció terméke.
<< Előző oldal Következő oldal >>
