Antiszemitizmus és viták a zsidóságról Magyarországon (1988 - 1998)*
Tartalom
I. Kis magyar politikatörténet (1988-1998)
II. A nyílt politikai antiszemitizmus és formái: Csurka István és pártjától Szabó Albertig
III. Az antiszemitizmus és módozatai: a térfoglaló, a megrontó és az “összetartó” zsidóság
IV. A történelmi emlékezet és funkciója
V. A Horthy-rendszer és funkciója
VI. Antiszemitizmus önmagáért: temető- és szoborgyalázások, horogkeresztek
Bevezető
A magyarországi modern antiszemitizmus története egybeesik az asszimilációval és az egyenlősítő törvényekkel. A holocaust borzalmai némileg megzavarták töretlen „fejlődését”, hiszen nagyon nehéz volt közvetlenül a vészkorszak után antiszemitának lenni. Az emlékezet “hatalma” olyan erős volt, a törvények is annyira egyértelműen tiltottak mindenfajta antiszemita és fasiszta megnyilvánulást, hogy úgy látszott, ezeket a nézeteket maga a felvilágosult és mindent megértő utókor haladja túl.
A koncentrációs táborokhoz vezető zsidóellenesség és az egész elmúlt korszak annyira embertelennek és irracionálisnak tűnt, hogy pár életben maradt és marginalizált szélsőjobboldalin kívül talán senki sem kívánta vissza. Ugyanakkor a szovjet hadsereg győzelmének és a kiépülő új világrendnek jelentős eleme volt a zsidóság felszabadítása, ezért az antiszemitizmus bármilyen jelentkezése a rendszer politikai legitimációját támadta volna meg. Az antiszemitizmus felvetése – Európa ezen régiójában – a szovjet rendszer ellen harcolók nyelve is volt. S már csak ezért is tiltott a “létező szocializmus” minden nyílt antiszemita megnyilvánulást.
A rendszerváltás után újult erővel törtek fel a régi sérelmek és kaptak erőre régen halottnak vélt viták. A zsidóság problémaként történő felvetését az előző rendszer egyértelműen a nácizmussal azonosította, ezért még a népi-urbánus vita jelentkezése idején is észlelhetőek voltak ilyen félelmek. Ez minden résztvevőt meglepett. A toleranciaszint (vagy a közöny) növekedésére jó példa a rendszerváltozás kezdete és az 1998-as állapot közötti különbség.
1988. november 13-án, Szabó Miklós a “Gondolatjel” című rádióműsorban azt javasolta, hogy az antiszemiták juthassanak nyilvánossághoz, de ezt a felvetést akkor nagy ellenérzés fogadta. 1998 februárjában a “Hunnia Füzetek” című minden nagyobb újságosstandon kapható szélsőjobboldali kiadványban a legtöbb antiszemita közhely és vélekedés megtalálható volt: a zsidótörvények igenlésétől kezdve egészen a holocaust revíziójáig és a politikai pártok zsidó származású szereplőinek „lezsidózásáig”. A „Magyar Tudat“ cím, aluljárókban és piacokon terjesztett szélsőjobboldali kiadványban Adolf Hitler és Szálasi Ferenc népszerűsítése folyt. A két esemény között tíz év telt el, s hogy milyen ügyek határozták meg a magyarországi antiszemitizmust, erről szól ez az írás.
Tematikailag több részre osztható az anyag. Az első fejezetben az 1988 és 1998 közötti magyar politikatörténetet vázolnánk fel. E nélkül ugyanis nem érthetők meg az antiszemitizmus kialakulásának és terjedésének belső motívumai sem. A második részben a nyílt politikai antiszemitizmussal foglalkoznék. A harmadikban az antiszemitizmus jelentésének módosulásairól írnánk. A hagyományos antiszemitizmus új célpontokat talált magának, miközben eredeti tartalma érintetlen maradt. A „térfoglaló és a megrontó zsidóság” mellett a „nemzetközi zsidó összefonódás” hagyományos toposzaival is foglalkozni fogunk. Itt fogjuk megemlíteni az anticionista tendenciákat is.
A negyedik fejezetben a történelmi emlékezettel, annak szimbolikus jelentésével, azaz a zsidó illetve nem-zsidó identitású csoportok egymástól gyökeresen eltérő történelemfelfogásával fogunk foglalkozni. A Horthy-rendszerre való nosztalgikus visszaemlékezés, a holocausthoz való viszony, Magyarország II. világháborús szerepvállalásának felfogása és a zsidó származású embereknek a kommunista hatalomban való részvételének felemlegetése (antiszemita nyelven „zsidó kommunizmus”) mind-mind csoportképző funkcióval bír.
Az ötödik fejezetben az indoknélküli antiszemitizmust, a falfirkáló és horogkeresztet rajzoló zsidóellenességet írnánk le.
Az antiszemita jelenségek tárgyalásakor nagy súlyt helyezünk a jogi kodifikációra, és a létező joggyakorlatra. Az ugyanis, hogy egy ország jogrendje hogyan kezeli az antiszemitizmust, magának az országnak a jogállami fejlettségét mutatja. A totális tiltás és a teljes tolerancia között számtalan jogi lehetőség létezik, melyek kifinomultsága, az érvek és ellenérvek szofisztikált mivolta szintén a társadalomról állít ki bizonyítványt. Egy antiszemita ügyben hozott ítélet s az erre adott civil vagy pártpolitikai reakció is elárulja, hogy milyen társadalmi környezetben élünk.
Elöljáróban még csak annyit, hogy ennek az írásnak nem célja az antiszemitizmus miértjének a megtalálása. Erre több elmélet is létezik, az egyik meggyőzőbb, a másik kevésbé, s talán nem is létezik téren és időn kívül létező és mindenre választ adó magyarázat. Ezért elsősorban ügyeket és jelenségeket csoportosítanék, a következtetéseket pedig történeti és politikai keretbe helyezném.
