Vita robbant ki Döbrentei Kornél költõnek a Tilos-rádió elõtti tüntetés alkalmából elhangzott beszéde körül. Az alábbi levelet az Írószövetség elnökének küldték:

Kalász Márton Úr
a Magyar Írószövetség Elnöke részére
Budapest

Tisztelt Elnök Úr, Kedves Márton!

Kérésedre elküldjük Döbrentei Kornél beszédét, kiemelve félkövérrel és dõlten azokat a részleteket, amelyek kódolt antiszemitizmusa kétségbevonhatatlan (a kiemelést nyomatékosító aláhúzások is tõlünk származnak).

Különösen súlyos körülménynek ítéljük, hogy ez a szöveg egy sokezres utcai tömeggyűlésen hangzott el, melynek eredményeként százak dekódolták a szóno­kok szavait, a beszédek után a „mocskos zsidók” harsogott percekig. Ilyesmi ed­dig kizárólag labdarúgó-mérkõzéseken volt tapasztalható. A beszéd tehát való­ban konkrét közösség elleni gyűlöletre uszított, és sikerrel.

Küldünk egy válogatást Döbrentei Kornél korábbi hasonló megnyilvánulásai­ból is. Itt is kiemeltük azokat a szövegrészeket, amelyek egyértelműen bizonyít­ják, hogy szerzõjük évek óta hol nyíltan, hol kódoltan juttatja kifejezésre anti­szemita felfogását a nyilvánosság elõtt. Külön felhívjuk a figyelmet a már az ügy kirobbanása után adott, folyó év február 18-i interjújának itt kiemelt, ön­leleplezõ részletére.

Üdvözlettel
Tábor Ádám
Ungváry Rudolf

DÖBRENTEI KORNÉL BESZÉDE

(Mp3 formátumban meghallgatható)

Budapest, 2004. február 26.

"A tetthely nem mindig azonos a bűntény kitervelésének helyével"

Voltaképpen béketüntetésre gyűltünk itt össze, jó akaratú emberek. Mert az a jó, ha végre van akaratunk és késztetésünk tiltakozni a népünk megsemmisítésére törekvõ, vallási köntösben folytatott engesztelhetetlen háború ellen! A magyarság erkölcsi holokausztja ellen, amelyet álpróféták, álruhában, álorcában - csak a szakálluk a valódi [hangos, gúnyos nevetés] - vezényelnek.

Itt és most, ahol kétezer év után a keresztényüldözés parancsa ismételten kimondatott, mégha percemberke fiók-Heródesek [tömeges füttyögés] által is. Igen, ül a bibliai mondás: a hang Jákobé, de a kéz Ézsaué. Hát ez a fekete evangélium, szerzette a sátán.

De valóban itt kéne seregelnünk? Mert a tetthely, a kivitelezés fóruma nem mindig azonos a bűntény gondolatának és kitervelésének foganási helyével. Nem mindig ott van a sír, melyben egy nemzet süllyed el, ahol ássák. Nálunk ez, ahol állítólag árkokat temetnek, miközben keresztfákat döntenek ki, kivált igaz. A temetõszolgákat máshonnan igazgatják. Onnan, ahová a madár is kéken jár (micsoda madár!), de az nem a boldogság kék madara; csõrében a zöld gally látszatra, kifelé ámításul a nagyvilágnak, a béke olajága, ám befelé mindez a sistergõ gyűlölet mérgébe mártva. Hát ne jöjjön el az õ országa!

Mi hozott ide minket az oly soká késlekedõ, jogos önvédelmen túl? A felháborodás, melyet egy szűk értelmiségi csoport [bekiabálások: ezek nem értelmeiségik], kemény mag - rothasztó tevékenységük, karakterisztikusan jól körülírható, ám egy tömény káromkodás olykor, ha nem is szebben, de pontosabban beszél, mint egy rózsaszál -, rendszeres impertinenciája keltett s kelt ma is, és nincs törvény, amely megvédené tõlük az országlakosokat. Van viszont egy - szégyenszemre megszavazta a parlament -, amely õket, a gyűlöletbeszéd valódi gyakorlóit oltalmazza, s lám teszik is a dolgukat.

A nagydolgukat, bele az arcunkba. Azért vagyunk itt, hogy ezt többé és továbbá zavartalanul és büntetlenül ne tehessék. [kórusban: "hozzuk ki! hozzuk ki!] Elég volt a felmérõ és letapogató provokációs sorozatokból, melyek azt hivatottak eldönteni, ennek a népnek mekkora a tűréshatára, toleranciás képessége, meddig lehet elmenni a szentséggyalázásban, a blaszfémiában, meddig és milyen mértékben rondíthatnak bele egy ilyen nagy históriai múlttal bíró nemzet önérzetébe. [kórusban: elég volt! elég volt!] És ugrásra készen várakoznak minden visszautasító reakcióra, hogy nacionalizmusnak, antiszemitizmusnak minõsíthessék azt, feljelentõ levelekben híreljék, keltsék rossz hírünket a nagyvilágban. [úgy van! úgy van!]

A kettõs mérce irritáló igazságtalanságának rendszeres megélése is idehozott minket. Pontosabban az a Trianon óta génjeinkbõl kiirthatatlan, cselekvésre ösztönzõ igazságérzet, sõt, maga az Igazság, mert néha a történelem kivételes és fájdalmas perceiben megadatik, hogy egy népnek, fõként, hogy a megmaradása a tét, egyértelműen igaza van. És nekünk igazunk van [taps]. És folytonosan ismétlõdõ, fintoros sorsunk. Most, hogy a kereszténység kiirtása ellen protestálunk, megint Európát védjük, szegény végvárként. Mint tettük ezt Balassi, Zrínyi idejében, avagy a Hunyadiak alatt. Segítséget nemigen kaptunk, erkölcsi elégtételként pedig a déli harangszót.

Amit aztán a Rákosi-féle vörös fasizmus meg is szüntetett, mint ahogy kis híján a Himnuszt is. A valamikor vérrel szerzett déli harangjátszást 1956-ban vérrel hódítottuk vissza. Micsoda történelmi déja vu! A vívmányokat tekintve, ennél többre, nézzük be õszintén, nemigen jutottunk. Sem 1956 világraszóló tényével, vagy késõbb a vasfüggöny lebontásával megszerzett reputációnkat nem tudtuk olyan erkölcsi tõkére váltani, amely más minõségben határozhatta volna meg besorolásunkat Európába. Sikerült "leküzdenünk" magunkat - mára világos, milyen erõk akarták másodrangúságunkat szorgalmazva stabilizálni -, de a déli harang megmaradt. Félre kell verni. [úgy van! úgy van!] Figyelmeztetésül, hogy ez a tulipiros, Tilos rádióügy csak egy pusztító folyamat része, ez idõ tájt kirívó állomása, a sátán stációinak egyike, amely mégis csak a múltból eredeztethetõ. Gondolok az ateista, istentagadó kommunista diktatúrákra, az úgymond klerikális reakció elleni harcra stb.

Mindezen folyamatok a felemás rendszerváltás után felerõsödtek, sõt, a szólásszabadság ürügyén komiszabb megnyilvánulásoknak lehetünk tanúi, mint akár a hírhedt ötvenes években. Az elmúlt 14 év alatt versek jelenhettek meg büntetlenül a szarból jött magyarokról, [úgy van!] gúnyvers a kondomhiba miatt megszületett költõtõl, egy másik a Szent családról, melyben Mária üzekedik az Istennel, aztán következett a Szent Korona lesvájcisapkázása [tömeges pfúj, füttyögés, beszólás: Landesmann], a Regnum Marianum meggyalázása, elsõ "megerõszakolása" Rákosiék alatt esett meg, mikor lebontották, és köveit a Sztálin-szobor alapzatába építették be. Nos ez a szellem nemigen változott, csak a formák, eszközök változtak, ha egyáltalán. Egyben megegyeznek: ezek a magyar- és kereszténygyűlölet hegyláncainak csúcsai.

Te jó Isten, még elgondolni is rossz, hogy mi fortyog a mélyben.

Felettébb elgondolkodtató, hogy ez a sem embert, sem Istent nem ismerõ magatartás csak itt Magyarországon dívik. Sehol másutt a világon. A volt kelet-európai blokk államaiban sem. Miért nem? Miért mindig mi vagyunk a rossz szigete? A nagy SZU-n kívül 1919-ben csak itt volt Tanácsköztársaság! [beszólás: sok zsidó! idejöttek az ellenségek!] Nézzünk magunkba is! Egy-két tüntetés nem mossa le a gyalázatot. Mi válthat meg minket? Talán az, hogy odatartsuk orcánk másik felét is? [hangos neeem!] Errõl Mahatma Gandhi jutott eszembe, aki, bár más vallás hívõjeként, szintén elvetette az erõszakot. Békés lázadásakor több ezer embert bunkóztak le az angolok, aztán kimerültek, erkölcsileg.

Abbahagyták. Volt merszük, kultúrájuk a belátáshoz. És Indiának volt elég lélekszáma, s így emberi életekben mért türelme e belátás kikényszerítéséhez. Mi nagy lélekkel rendelkezõ kis nép vagyunk, lassan már nem gyõzzük áldozattal, míg ellenségeink barbárok a bosszúban, minden megbékélésre irányuló nemes gesztust gyöngeségnek minõsítenek. Így nagyon nehéz, reménytelen, fõként egy olyan országban, ahol az ilyen nemzetellenes tevékenység nem jár felelõsségre vonással, ahol az az abszurd helyzet vált természetessé, hogy a hóhérok nem bocsátanak meg az áldozatoknak. [úgy van! úgy van!]

Mindszenty hercegprímás eljutott a felismerésig: egy rossz kompromisszum hatásában pusztítóbb, mint az igaz ügy melletti határozott kiállás. Mert itt az erkölcsi hozadék a leglényegesebb, az, ami hathat a történelmi idõben. Akkor is, ha elbukik. A hercegprímásnak igaza volt. Ebbõl élünk a mai napig. A Vatikán ott és akkor kompromisszumot kötött, föláldozva Mindszentyt is. Pontosabban egy kikezdhetetlen erkölcsi magatartást. Helyébe nyomultak be a békepapok, vagyis a kommunistákkal kollaborálók. Kártékony és szégyenteljes szerepüket az egyház ma is nyögi, nehezen heveri ki. Hát még mi, a hívõk!

Most a bátor, az önvédelmi harcot vállaló egyházon itt a sor. Szerepe kulcsfontosságú a magyarság jövõje szempontjából. [taps] Az már megint a történelem fintora, hogy Mindszentyt "csak" boldoggá, míg az õt odadobó pápát szentté avatják. A példa tanulságos. Kereszteket állítottunk az országban, hogy figyelmeztessünk: a sátán offenzívában van. [beszólás: minden hóhér zsidó volt! az ávósok zsidók voltak!] Kérdezték az álnaivak, miért nem a jászolt emeltük magasba. Mert itt már a megszületés sem bizonyos, már az anyaölben elölve az utódlás, az abortuszok miatt a népünk már eleve keresztre feszítve, Európa pedig hitehagyott lett. A mi Koppányunk programja szent hozzá képest. Úgy látszik, mint annyiszor, megint nekünk kell önáldozóan megváltani, hogy ebbõl csak a mi önmegváltásunk reked ki.

De talán mégse. Amikor Európát védelmezzük, akkor Szent Istvánt, Szent Lászlót is, aki ha kellett, mert az ország érdeke úgy kívánta, még a pápával is ujjat húzott. Amikor Európát védelmezzük, akkor az Árpád-házi királylányokat is, akik mindmáig meghatározóan képviselik a keresztény gondolatot, és kijelölték õsi helyünket túl az aktuális leminõsítõ politikán.

És amikor az Istent védelmezzük, akkor az Aranybullát is, mint nemzeti õsalkotmányt, de még a Werbõczy-féle Hármas Könyvet is és visszafelé a vérszerzõdést is [úgy van! taps] és legújabbkori - mindmáig teljesületlen - tizenkét pontjainkat is. De mindenek elõtte és után a mindenható Istent, most már jóvátételi követelményként szólítva föl: "Isten, áldd meg a magyart!"

 

Döbrentei Kornél korábbi megnyilvánulásaiból:

Vasárnapi Újság, 2001. június 24.

Döbrentei Kornél: "A magyarországi zsidóság nem éppen a nyájas honszerető népréteg szerepében tűnik fel." (...) A zsidótörvényeket éppen a zsidóság megmentése érdekében, mintegy összekacsintva a zsidóság akkori vezetőivel hozták meg. (...) A német követelések kielégítése érdekében például zsidó deputáció járt fönt Horthynál a doni hadsereg mielőbbi kiküldését szorgalmazva. És hát a papírtalpú bakancsokat valakik akkor is gyártották."

 

Döbrentei Kornél a Magyarok Házában Kertész Imréről (Élet és Irodalom, 2002. 48.):

Egyet tudnunk kell, hogy jelen pillanatban is azért ülünk itt, mert rendre minden nap kapunk valami megalázót, valami tönkretevőt, nem csak azt, hogy azok a pici musorok, amelyek - én nem baloldalban és jobboldalban gondolkozom, hisz ötven éven át a baloldal ultrabalja volt jelen, azzal szemben csak egy nemzeti oldalt tudok említeni, tehát egy népnek, amit meg akarunk tartani minden olyan eszköztől meg akarnak fosztani, akár ennek a tévéműsornak az áthelyezésével, hogy vidéken sokkal kevesebben hallgathatják, hogy az emberek tájékoztatásával visszaélnek, hogy a Vasárnapi Újság, és nem akarom sorolni, hogy mindennap hallom, hogy most ez a nemzeti oldali alapítvány nem kap az állami büdzséből pénzt, hogy leváltják azokat az Illyés Gyula vagy bármilyen társaság éléről azokat, akik magyar határon kívül élő költőket próbáltak támogatni, azt, hogy lebontják újra a Széchenyi-tervet, amely egy nép felemelkedését szolgálta volna, hogy a beneši dekrétumokat újra megerősítik, mint a kollektív bűnösséget, és ebben a pillanatban akkor még örülhettünk is volna, felkiáltva, hogy úgymond egy magyar kapja a Nobel-díjat, de rögtön a hír pillanatában én azt olvastam, amikor Kertész Imre sorsosai hangosan a tévébe az egyik betelefonált, a másik leírta, hogy ez nem magyar díj....

...És nem véletlenül beszéltem a kollektív bűnösség elvéről, mert tulajdonképpen ahogy nem örültem volna a 60-as években, hogy annak az írót [sic!], akit különben becsültem, megírta a Hideg napokat, amelyben, mint tudjuk, a magyarságot, hogy úgy mondjam, totálisan eláztatta, de utána 40 évvel megírta, hogy negyvenezer magyart végeztek ki Titóék. Na most itt ez a másik dolog is. Nekünk a kollektív bűnösség elvéhez nincs közünk. Megvannak a magunk halottai. És borzasztó az, hogy ha valaki a világ egyik legnagyobb Nobel-díját [sic!], a legnagyobb, előkelő irodalmi díját egy nép kollektív bűnösségének a ki nem mondott sugallásával [sic!] éri el, ezért fáj, ezért nem biztos a...” (A tapstól kivehetetlen Döbrentei Kornél mondatának vége.)

Szentmihályi-Szabó ezután elmondta, nehéz elkerülni az irigység látszatát, de világos, tudja azt mindenki, hogy zsidó írónak kellett kapnia a díjat. A műsorvezető közbeszól: kizáró-e a zsidó származás? Vajon nem lehet-e, hogy zsidó is jó művet írjon, amely díjra érdemes? Nos, Szentmihályi-Szabó zavarban van. Szerinte „...ha a holokauszt tagadása büntethetővé válik, akkor nyilván büntethetővé válik, hogy valaki Kertész Imre irodalmi érdemeit tagadja.” (nevetés, taps) Döbrentei egyértelműen leteszi a garast: „azt mindenki tudja, hogy egy kisebbségi ízlésterror van, amelynek része az illető úr.”

 

Döbrentei-interjú, 2004. február.18.,
www.gondola.hu

„...Óriási tévedés azt hinni, hogy mindig egy többség rekeszt ki egy kisebbséget, olykor bizony ez fordítva van. Egy kisebbség akarja hozott, meg nem élt, akár kultúráját, akár anyagi, politikai szándékait, törekvéseit ráeroszakolni egy népre, amely talán éppen tehetetlenségi ereje, vagy éppen a saját magában való hite, ezer éves kultúrája révén, nyilvánvalóan védekezik és elutasítja. Ezt a fajta erkölcsi védekezést kik jelenítsék meg, ha nem az írók...”