Elfogultságok
A palesztin „élő legendát” helikopter vitte Ramalláhból Párizsba, gyógykezelésre, amikor a BBC riporternője, Barbara Plett élő adásban közölte a nézőkkel, hogy ő bizony elsírta magát, annyira megrendült a látványtól. Ez nemcsak következetes dolog volt a BBC részéről (a brit köztévé két éve „hősként” és „karizmatikus ikonként” ünnepelte a terrorvezért): ez volt a legőszintébb megnyilvánulása az európai média azon, többségi részének, amely pártos és elfogult, ám ezideig nem volt hajlandó tudomást venni saját elfogultságáról.
Az álobjektív kettős beszéd, amely leleplezi a beszélő tudását Arafat valódi mivoltáról, természetesen a „Nobel-békedíjas terroristavezér” (Origo) halála után nyilvánult meg a legélesebben. Akkor derült ki, hogy bár Jasszer Arafatot sokan látják terroristának is , azért alapvetően senki nem akarta tőle megvonni a „nagy államférfi,” „szabadságharcos” stb. státust. Akkor ugyanis borult volna a saját világkép, az eddigi egyoldalú kiállás a palesztin ügyért. A „legelegánsabban” a Magyar Rádió Ramallah-ba kiküldött tudósítója, Marosi Antal fogalmazott:
Idős korára Arafat felismerte: politikai eszközökkel többet érhet el, az oslói egyezmény után azonban kompromisszumkészsége gyengült.
Így is lehet nevezni a 2000 őszén indított második intifádát. Valamint halott, sebesült, megcsonkított zsidó és arab áldozatok sokaságát.
*
Ha még a Washington Post is „nagy álmodozónak” nevezte Arafatot, aki „a világra rá tudta erőltetni ügyét”, akkor mit várjunk Sitkei Leventé től? A szokott formáját. A Magyar Nemzet szerzője szerint (Izraeli pezsgőbontás. MN, nov. 12.)
Az elnökről ugyan voltak negatív vélemények a palesztinok körében is, ám életpályája, Nobel-békedíja és vezetőként mutatott teljesítménye elhallgattatja az önkényes uralkodása miatt sopánkodókat.
A hazugsággal, hamis békevágy PR-osításával elnyert Nobel-díj tehát felülírja azt a sok halált, sok szenvedést, ami a magát „szabadságharcosnak”, kvázi-államfőnek tartó cinikus terroristavezér lelkén szárad. Sőt, aki diktatórikus, népkínzó, korrupt kormányzását felrója neki, az „sopánkodik”, holott Arafat terrorista életútja nem államtitok: ha máshol nem, az HonestReporting.com tényekkel és linkekkel teletűzdelt honlapján röviden összefoglalták e gyilkos életpálya főbb mozzanatait. (A kitűnő Tom Gross amerikai újságíró is, aki baloldali létére neokonzervatív lapokba kénytelen írni Izrael-barát cikkeit, az Interneten tette közzé Arafat sokezer halálos áldozatának töredékes névlistáját.) Persze Sitkei szerint a tény nem tény, csak vélemény:
A sajtóban évtizedeken át terrorvezérnek, véres kezű gyilkosnak beállított politikust egy csapásra tisztes ellenfélnek, hű hazafinak állítják be – persze, megtehetik, hiszen meghalt. (…) Az ellenség vezetőjének halálára pedig Izrael úgy reagált, hogy megtiltotta végakaratának teljesítését, a jeruzsálemi temetést, ezzel visszautasítva minden emberiességi gesztust. Ariel Saron csak azt mutatta, mi lényege: gonosz, cinikus és erőszakos.
Kérdés, miért lett volna „emberiességi gesztus,” ha hagyják a Kairóban született Arafatot Jeruzsálemben eltemetni, miközben az aktus kizárólag a politikai felforgatást állandósította volna hosszú évekre? Miért kellene emberiességi gesztust gyakorolni valakivel szemben, akinek egyetlen életcélja Izrael elpusztítása volt?
*
Ne legyünk igazságtalanok, nem Sitkei Levente az egyetlen, aki Arafatot tiszteletre méltó személynek látja. Példás egyetértésben vele, a másik oldal részéről Márton László két cikkben is betemette a magyar (szélső)jobb- és baloldal közötti árkokat. Az első írást A Pont című, régi-új liberális lapban közölte. ( A böllér mosolya , november 11.) A cím azonban nem Arafatot, hanem az izraeli miniszterelnököt takarja, Márton ugyanis Arafat ürügyén Saronnal foglalkozik.
Ariel Saron, Izrael miniszterelnöke mosolyogva közli, hogy Arafat halott, és a terrorizmusnak vége. Nem kell az alakot bemutatni: neokon a javából, a nyers erő híve, cinikus hazug. Ez alkalommal még megszokott durvaságán is túlteljesített.
- kezdődik az elő-nekrológ. Helyesbítsünk: Saron nem mosolygott, bár nem is sírt képmutatóan. Tény, hogy kemény katona, de a nyers erő hívének csak antikatonák nevezhetik, akik még soha nem voltak komoly döntési helyzetben. Hogy a „cinikus hazug” titulusát a szerző mire alapozta, az éppen olyan rejtély, mint az hogy miért hiszi neokonnak.
Már hosszú ideje, a libanoni hadjárat óta személyes ellenfelének tekintette a palesztin népvezért, aki – enyhén szólva – maga sem volt ministránsgyerek.
Érdemes megfigyelni, hogy szerzőnk milyen óvatos, ha Arafatot kell minősíteni. Ám óvatossága rögvest eltűnik, ha Saron kerül szóba:
Arafat azonban soha nem akarta meggyilkolni őt – legalábbis ilyent nem mondott – míg Saron legalább három alkalommal nyilvánosan kijelentette, hogy megsemmisítésére törekszik.
Mi a tényeket szeretjük: Saron lehet, hogy meg akarta öletni Arafatot (miután kiderült, hogy nem tárgyalópartner, hanem továbbra is a terrorban hisz), de nem tette meg. Arafat Saront nem fenyegette meg nyíltan, csak az izraelieket, a zsidókat, és fenyegetéseit igyekezett beváltani. Úgy tűnik, Mártonnak többet ér egy terroristavezér, mint több mint ezer izraeli iskolás, diszkóba látogató tinédzser és más civil élete.
[Saront] az zavarta, hogy a sétány közelében van a siratófal [sic], ugyancsak szent hely, és a temetés engedélyezése azt jelentette volna, hogy a szentséggel együtt a szuverenitást is elismerik, illetve megosztják. (…) Nos, Arafat nem volt éppen szent ember, de egy nép szenvedéseinek és reménykedésének megtestesítőjeként joggal juthatott volna hely neki. Csak ehhez el kellett volna ismerni, hogy Izrael „szent és örök” fővárosában a zsidók mellett másoknak is lehetnek jogai.
Nem világos, k i vitatta el a muszlim szent helyek szentségét? Eddig talán Izrael nem tartotta azt annyira tiszteletben, hogy azok soha nem álltak izraeli fennhatóság alatt? Ami a megosztást illeti: Izrael éppen, hogy kész lett volna lemondani Jeruzsálem feléről, Arafat volt az, aki kétségbe vonta a zsidók jogát a városhoz.
Arafathoz hasonló (…) ember csak egy van, Marvan Barguti, akit az izraeliek elraboltak (…) Saron pontosan azért tette hidegre, mert magához méltó ellenfelet látott benne.
A tény ezzel szemben az, hogy nem Saron, hanem az izraeli bíróság tette hidegre, ami törvényes alapokon működik. A terrorista Bargutit reménysugárnak tartó Márton az izraeli jogrendszert összetéveszti a palesztin viszonyokkal – ott volt szokás a „nem éppen szent” Arafat kívánságára embereket lecsukni, meggyilkolni – személyes ellenszenve és hatalomféltése alapján. Bargutit a második intifáda és a terroristamerényletek megszervezéséért ítélték el, és nem elrabolták, hanem letartóztatták.
*
Márton az Arafat halála fölötti fájdalmát az Élet és Irodalomban is szavakba öntötte, hasonló hangnemben. (Arafat árnyéka , november12.) Még az elején megfogalmazza Arafathoz fűződő szimpátiáját: („ szememben éles fény a részvét”), ám ez a részvét inkább áthatolhatatlan köddé áll össze. Ezért írja le, hogy „ (…) nem kívánta a zsidókat a tengerbe fojtani, mert szerinte ezek békén megférhetnek majd a keresztényekkel és a muzulmánokkal. Ehhez képest Arafat arabul előadott, és azóta angolul napvilágot látott beszédei, és tettei az ellenkezőjét bizonyítják.
A történelem, ha az iratok előkerülnek, eldönti majd, mennyi része volt a müncheni olimpián elkövetett mészárlásban, az Achille Lauro tragédiájában, izraeli óvodák felrobbantásában. (…) Utolsó leheletig tagadta azonban, hogy az öngyilkos merényletek mögött ő állna, vagy ezeket bátorítaná.
A szerző nyilvánvalóan elhiszi, hogy az előző mondatban felsorolt merényletek mögött nem Arafat áll. A következő mondatban még mentegetni is kezdi:
Józan ésszel nem állíthatom, hogy a pokolgép azelőtt nemes dolog volt, de annyit kénytelen vagyok elismerni, hogy a teljes reménytelenség, a némaságra ítéltség előállítja a maga mellékhatásait; akinek nincs vesztenivalója, az magát veszíti el.
Ez a közhely egyike a baloldal nagy hazugságainak. Nem az kezd el hónapokig dolgozni egy merényleten, aki a helyzetét reménytelennek érzi, hanem az, aki azt hiszi, a terrorral célt érhet. Akinek van pénze bombára, fegyverre, rakétára, repülőjegyre, annak arra is van pénze, hogy megpróbáljon sorsán fordítani. A békefolyamat alatti merényletek, az állam ígéretét nyújtó Camp David utáni intifáda, vagyis a pokolgép borította fel a reményeket.
Jichak Rabin miniszterelnök (…) életével fizetett a washingtoni kézfogásért. Az oslói álom szétfoszlott, Arafat négy évet töltött egy romos épületbe zárva (…).
Az oslói békefolyamat nem Rabinnal halt meg, hanem amikor Arafat visszatáncolt Camp Davidben. A mukatai elszigeteltséghez pedig kellett egy intifáda kirobbantása, merényletek tömkelege, számtalan békekísérlet visszautasítása.
*
Természetesen Aczél Endre is úgy véli (Egy jelkép halála. Népszabadság, nov. 12.), hogy Arafat nem a „terror atyjaként” fog bevonulni a történelembe; ez a minősítés igaztalan és hamis volna.
Ebben még lehet is igazság: barátai, üzletfelei és konkurrensei annyit tanultak Arafat terror-technikáiból, hogy végül lekörözték. A hetvenes évek repülőgép-eltérítéseit, túszszedéseit, gyilkosságait a szaúdi bin Laden és az al-Kaida vitte igazán „sikerre”, mellette Arafat
a palesztin nemzeti mozgalom és az önálló palesztin állam gondolatának atyja és letéteményese volt fél évszázadon át.
Érdekes módon Aczél sem kérdőjelezi meg, hogy mennyire lehet nemes az a cél, amelyet az „atya és letéteményes” tárgyalásos úton folyamatosan visszautasított (ő és elődei 1948 óta támadják Izraelt), ellenben minden alkalmat megragadott merényletek aktív elkövetésére és hallgatólagos támogatására, zsidó civilek meggyilkolására, „dzsihád!” kiáltására a palesztin utcán.
Tíz nappal korábbi helyzetelemzésében ( Zsákutca, Népszabadság, 2004. november 2.) Aczél azt írta a gázai kivonulásról:
A terv a múlt héten került sínre végleg, amikor is Saron megkapta hozzá az izraeli parlament támogatását. 24 órával később azonban Arafat kómába esett, miáltal nyomban új helyzet teremtődött. Ha nincs Arafat, az önmagában jó ugyan, de kirúgja a terv alól az ideológiát. Tudniillik „mással" már meg lehet egyezni, s ha igen, akkor igazolhatatlanná válik Izrael egyoldalú cselekvése. Akkor vissza kell térni az „egyes kockára", az átfogó (nemcsak Gázát, hanem a Ciszjordániát is magában foglaló) megegyezés részletes tárgyalásához.
Aczél könnyedén túllép a leendő utód személyén, szerinte mindenkivel meg lehet egyezni – talán még a Hamasszal, sőt Bin Ladennel is. Tehát „Arafat” csak egy ürügy volt, akit az izraeliek ügyesen diszkvalifikáltak, felhasználva terveikhez, az egyoldalú kivonuláshoz. Csakhogy az ok-okozat viszony éppen fordított: Izrael azért kényszerült egyoldalú lépésekre, mert Arafat (és lehetséges utódainak többsége sem) hajlandó a tárgyalásokra és a megegyezésre.
*
