Gondola.hu, 2005. március 6.

Továbbra sem csendesedik a vihar, a Sorstalanság film körül. Mi változatlanul tartjuk magunkat ahhoz, hogy esztétikai kérdésekben nem nyilatkozunk, így most sem a filmet ért kritikákkal foglalkozunk, hanem egy új fejleménnyel: a jobboldal felfedezte a film és a könyv nagyszerűségét (bár a Demokratá hoz még nem ért el az információ). Az első, elmarasztaló kritikákat kárörvendve idézték, szemlézték (emlékezzünk csak a Magyar Nemzet kritikának álcázott rágalomáriájára a neves „filmesztéta”, Csontos János tollából, vagy éppen a Gondola lapszemléjére, amelyben csak a negatív kritikákat idézte, s amellyel mi is foglalkoztunk. Most azonban a Gondola egy csoda hatására megvilágosodott, és hirtelen rájött, hogy a film jó.

Hogy mi a pálfordulás oka?

Az, hogy baloldali lapok kritikusainak nem tetszik a film. Ez elegendő ahhoz, hogy forduljon a világ, s a jobboldali orgánumok szerzői értékelni kezdjék a filmet, s megszeretni a regényt. Reichert János sokatmondó címet viselő publicisztikájában ( A Sorstalanság és A bukás – Kik gátolják a szabad gondolkodást Magyarországon?) védelmébe veszi, és magasztalja a Sorstalanság ot.

Ha szabad így mondani, „rosszkor” kapta meg a Nobel-díjat a Sorstalanság, illetve Kertész Imre. Örökre rajta marad a díjon annak ódiuma, hogy az Orbán-kormányzat alatt megkezdődött magyar nemzeti reneszánsz szellemi leveréséhez szolgált munícióval a tekintetes svéd akadémia 2002 végén .

Ez még a régi jobboldali hang (hiába, egy pálfordulás sem lehet tökéletes), bár a svéd akadémia már nem az összeesküvés részese, ehelyett jóindulattal hozott döntésével öntudatlanul segítette a „nemzetietlen” oldalt.

Ráerősített erre az érzésre a hazai baloldali sajtó, amelynek emlékezetes módon adta meg az alaphangot Tamás Gáspár Miklós, a Magyar Hírlapban, Kertész legfőbb attribútumául a zsidóságát jelölve meg. A magyarországi bírálatok ettől kezdve rácsavarodtak a „zsidókérdésre”. Maga Kertész ugyan sokszor elmondta, hogy a Sorstalanság nem a nácizmusról szól, hanem a létezés egzisztencialista paradoxonjáról, de hiába.

Igaz, hogy a Sorstalanság egyetemes üzenetet hordoz, de ettől még a holokausztról is szól. A remekművek sajátja, hogy több rétegük van. Ha Reichert János nem hiszi el, olvassa újra a honi jobboldal prominenseinek véleményét. Mert, amennyiben a könyvnek semmi köze nincs a holokauszthoz, akkor Szentmihályi Szabó Pétertől Seszták Ágnesen és Bencsik Andráson át Kristóf Attiláig vajon miért háborodott fel azon a magyar jobboldal, hogy egy „holokauszt-regény” kapta a Nobel-díjat? Bár kétségtelen örömhír, hogy a nézetek pluralizmusa végre a jobboldali sajtón belül is érvényesül. Miután Reichter megdicséri a film képi világát, szöveghűségét, felteszi a kérdést, hogy miért nem tetszett a kritikának?

A választ úgy lelhetjük meg, hogy újraolvassuk a Nobel-díj kapcsán megjelent kritikákat. Akkor a posztkommunista bértollnokok hada az antifasiszta regényt ünnepelte, a holokauszt megörökítését ünnepelte, a zsidóság ellen elkövetett, el nem évülő bűntettek művészi megörökítését ünnepelte.

Most be kellett volna ismerniük, hogy félreértették a regényt. Márpedig ők nem tévednek, ugye.

Manapság kevesen olvasnak, hosszabb regényt meg szinte senki. Az agitprop tehát úgy gondolta, hogy ha egymillió példányban kinevezik a Sorstalanságot antifasiszta holokausztregénynek, akkor az mindjárt azzá is válik. A nem olvasó tömegek tudatában egyébként üzembiztos ez a szisztéma. (…)

Tetszetős elmélet, amihez annyit fűzhetnénk hozzá, hogy akkor a jobboldal is félreértette a könyvet. Persze, ez az apróság elsikkad, ha valakit a „holokauszt-biznisz” és az „antiszemitázás” vádjával lehet illetni.

Márpedig erről nem volt szó. Arról volt szó, kap a Koltai néhány százmilliót, hogy készítsen egy nagyszabású filmes emlékművet a holokauszt el nem évülő bűnéről, a Horthy-fasizmus gonoszságáról, a kakastollas magyar múlt rémségeiről, amivel majd lehet villogni a 2006-os választások előtt.

Az a baj, hogy a Sorstalanság – mint maga Kertész is megmondta többször – nem a holokausztról szól. Ez egy egzisztencialista parabola. (…)

A filmet a bemutató után éppen azoknak kellett a sárba tiporniuk, akik a pénzt adták rá. Akik propagandát vártak a Kertész-Koltai duótól. Csalódtak, mert nem antifasizmust kaptak, hanem egzisztencializmust. Ez utóbbi pedig mint propagandaanyag használhatatlan.

A fentiekből két dolog derül ki. Közvetlenül az, hogy a kritikának azért nem tetszik a film, mert nem a holokauszt bűnét ábrázolja. Közvetve viszont az, hogy a jobboldalnak hirtelen azért lett kedves, mert azt gondolják, a filmnek tényleg nincs köze a holokauszthoz. Egy holokauszt-film számukra akkor tetszetős, ha nem kényszerít senkit sem a szembenézésre, az antiszemitizmus elleni fellépésre, és ha nem a zsidókról, vagyis nem a holokausztról szól, hanem bármi másról.

Tetejébe a film nem kevesebbet állít, mint hogy Köves Gyurinak (a főszereplőnek) Magyarországon van a helye. Köves az átéltek hatására sem áll be sem kommunistának, sem amerikásnak. Pedig oda egy zsidó US-tiszt hívja. De a félig még gyermek Kövesben erősebb valami. Valami ott bent, amit pedig meg kellett volna tagadnia.

Legalábbis erre szánták a zsozsót a szponzorok.

Alapvetően ezek azok a mondatok, amelyek miatt a cikknek helyet szorítottunk. Mert jól ismerjük, hogy mit jelent és hová vezet az a vád, hogy egyesek célja a nemzeti érzés gyengítése, az „antiszemita nemzet” vádjának terjesztése. Mert tudjuk, hogy ennek a vádnak kik a gyanúsítottjai. És ezt bizony antiszemitizmusnak hívják, akkor is, ha másnak hívja magát.

 

Demokrata, 2005. február 24.

A lap azonban filmesztétikában is erős, rögtön szolgáljon erre bizonyítékul Ágoston Balázs érzékeny, kifinomult és elmélyült Sorstalanság-kritikája. Lényege, hogy nagyon utálja a filmet. A baj természetesen nem ez, a műkritika szubjektív műfaj, ha Ágoston kritizálja a filmet, a rendezést, a színészeket, a zenét, igaza is lehet. Nekünk a következő mondatokkal van bajunk:

Az Imre Kertész Sorstalanság című regényéből készült azonos című film röpke egy hét alatt akkorát bukott, mint '29-ben a tőzsde, hogy stílusosak legyünk.

Már a kezdet is briliáns – „Imre Kertész”-nek nevezi az írót, mintha külföldi volna, nem magyar. Persze, antiszemita körökben természetes, hogy egy zsidó nem magyar, ha megfeszül, akkor sem. Hogy a film tényleg bukás-e, az vitatható, a nézőszámok legalábbis nem erre utalnak, de nem is ezzel a megállapítással van gond, hanem a mondat második felével. Miért is „stílszerű” az állítólagos bukást a tőzsde bukásához hasonlítani? Csak nem azért, mert a tőzsde, és a krach előidézése az antiszemita agyakban afféle zsidó dolognak számít?

Nos, Koltai Lajos rendező első filmje megítélésünk szerint egy a holokausztipar számolhatatlan hasonlója közül. Hemzseg a hatásvadász jelenetektől (…), egy tizennégy éves gyerek gondolatvilágától és szókincsétől teljességgel idegen, Imre Kertész regényéből szó szerint átvett bombasztikus közhelyektől.

Egyértelmű, szerzőnknek a könyv sem tetszett. Rendben, de ha eredendően elfogult, miért ő írja a filmkritikát? Nyilván nem azért, hogy esztétikai műveltségéről számot adjon, hanem hogy leránthassa a leplet a holokauszt-ipar sötét üzelmeiről, amelyekre íme, itt a bizonyíték:

(…) sztereotip karakterektől (kőbunkó, ostoba, ordítozó zsidófaló csendőrök, akik némelyike még tolvaj is.

Ahelyett, hogy a filmben sokoldalúan művelt, finom modorú és humanista csendőrök lökdösnék a vonatokra a zsidókat, saját életük kockáztatásával védve tulajdonaikat. Mint tudjuk, ez volt a tipikus, úgyhogy ez az ábrázolás életszerűen hatna. Szerzőnk tudatáig nem jut el, hogyha a csendőrök tényleg ilyenek lettek volna, akkor talán nem lenne miről könyvet írni és filmet készíteni.