2004. július 14.
Aczél Endre: A hágai ítélet

Az utóbbi néhány hétben Izrael főleg a hágai bíróság döntése és az azt követő ENSZ-határozat miatt szerepelt a sajtóban, de az új-zélandi kémkomédia, Ariel Saronnak a francia zsidósághoz intézett felszólítása is foglalkoztatta a médiát. Az utóbbi kettő főleg a jobboldali sajtó fantáziáját mozgatta meg, amely összeesküvés-elméletek iránti vonzalmát most sem tudta elfelejteni, és a hágai döntést, a kémtörténetet, valamint a Saron-beszédre adott reakciókat az izraeli agresszió elleni bátor szembenállásként minősítette.

A hágai bíróság döntésével kapcsolatban (Izraelnek le kell bontania a terroristák távoltartására emelt kerítést) a legtöbb magyar kommentár visszafogottan reagált. Azért akadtak finom, szemantikai csúsztatások, például a kerítés konzekvens "fal"-nak nevezése, noha itt elég nagy a zavar: a "fal" és a "kerítés" szavakat gyakran egy újságon, sőt egy cikken belül is felváltva használják. A "fal" szó használata - amit gyakran a berlini falra való utalás is követ - mindenféle ideológia nélkül is pontatlan, ugyanis a mintegy 700 km-es védelmi rendszer kevesebb mint öt százaléka fal, a többi kerítés. Aczél Endre is idézőjelbe teszi a kifejezést kommentárjában, de azért nem rejti véka alá, hogy a palesztinokkal ért egyet - bár ezt kissé kacskaringósan fogalmazza meg: .

"A "fal" mélyen belevág azokba a területekbe, amelyeket a nemzetek közössége palesztinnak gondol. Innen a palesztinok fő érve, hogy a falépítés egyszerű területrablás. Szó, mi szó: az is. De kényszerű. (…) a fal igen nagy mértékben szigetel el egymástól arab közösségeket és embereket."

A kerítés valóban nem a "zöld vonalon" épül, és valóban magában foglalja a zsidó telepek többségét is. Csakhogy Aczél Endre, ahogy kollégái többsége, sőt maga az ENSZ is, elfelejti, hogy az a bizonyos zöld vonal egy tűzszüneti vonal, és a (szinte mindig pontatlanul) idézett 242-es határozat a feleket arra szólítja fel, hogy tárgyalásos úton rendezzék a határ kérdését. Ám a palesztin fél ezt a lehetőséget többször is elutasította, helyette a terrort választotta. Az arab lakosság életfeltételeit tényleg megnehezíti a kerítés, de egyrészt ennek a terror az oka, másrészt maga Aczél is elismeri, hogy:

"A mérték elviselhetetlen voltát az izraeli legfelsőbb bíróság is felismerte, amikor a "falvonal" módosítására kötelezte a kormányt, némi egyensúlyt akarván teremteni az ország biztonsági igényei és az araboknak a normális élettel szemben támasztott igényei között. Igen, a fal nemcsak a potenciális terroristákat szigeteli el Izraeltől, hanem Arab-Palesztina (sic!) lakóit is egymástól, ami minden, csak nem épp a majdani palesztin állam életképességéhez való hozzájárulás. "

Tehát az sem jó, ha módosítják a nyomvonalat, így következésképpen nem is az Aczél Endre baja, hogy a kerítés belenyúlik a területekbe, hanem az, hogy létezik. Akkor viszont egyszerűbb lett volna ezt leírni, mint logikai bakugrásokkal megkavarni az olvasót. A kerítés által megmentett életek Aczél számára láthatólag csak addig jelentenek érvet, amíg a palesztinok "normális életre támasztott igényei" nem sérülnek. Onnantól kezdve viszont Izraelnek kötelessége kockáztatni. Pedig a képlet egyszerű: ha nincs terror, kezdődhetnek a tárgyalások, megalakulhat a palesztin állam a közösen rögzített határok között, és akkor nem lesz szükség a kerítésre sem, így "Arab-Palesztina" területeit nem fogja semmi elválasztani egymástól.

"A hágai ítélet erkölcsi győzelem Jasszer Arafat palesztin hatóságának"

- állapítja meg Aczél. A következtetés azt sugallja, hogy Izrael csak az erőt mondhatja magáénak, az erkölcs Arafat oldalán áll - akinek korruptságát ma már széltében-hosszában tárgyalja a nyugati sajtó. Ez utóbbi tény azonban nem játszik szerepet a palesztin hatóság "erkölcsi fölényének" deklarálásakor.

 

2004. május 29.

A Népszabadság szombati számának második oldalán jókora fotó: feldúlt, ámde nemes arcvonású férfiú bugyogót mutat fel a köréje sereglett újságíróknak és vadul fényképező fotósoknak. A BBC tudósítója ő, akit az izraeli hatóságok lefogtak, mivel a nemrég szabadon bocsájtott Mordechaj Vanunuról akart filmet készíteni, ám az izraeli katonai titkok kiteregetéséért elítélt Vanunu nem tarthat kapcsolatot külföldiekkel - még közvetítők útján sem. A tudósítót őrizetbe vették (az őrizetben kapta a bugyogót), majd kiutasították Izraelből, s ő elutazása előtt megfenyegette az izraeli biztonsági szolgálatot: "Hazatérésem után elmondok mindent, amit tettek velem."

Hatalmas sztori, valóban méltó a világsajtó figyelmére, s - Yehuda Lahav jóvoltából - a Népszabadság második oldalára: egy tudósítót kiutasítottak Izraelből. Kérdés: Vajon miért?

Válasz: Mordechai Vanunu, aki hazájának fontos katonai titkait kiteregette egy angol újságban, hazaárulásért kapott hosszú börtönbüntetése után nemrég szabadult. Szabadulása után azonnal megrohanta őt a nemzetközi mass media, amely újabb alkalmat lát arra, hogy Vanunu ürügyén "antidemokratikus, elnyomó, az újságírók szabad mozgását nem tisztelő" államnak tüntesse föl Izraelt. Ebbe a játékba szállt be a Népszabadság a nagyméretű, színes fényképpel: a bugyogó ékesen bizonyítja, hogy Izrael lábbal tiporja a sajtószabadságot. Ám a szerkesztő elárulta magát: ugyanazon az oldalon két mondattal intézi el azt a tényt, hogy Irakban megöltek két japán újságírót. Semmi fotó, semmi felháborodás: c'est la vie. A bugyogó - vagyis Izrael elmarasztalása - mégiscsak fontosabb.

 

2004. február 24.
Füzes Oszkár: Reflex

A Népszabadság brüsszeli tudósítója jobb, ha nem mozdul ki Hágába, a kerítés-perre és így az izraeli-palesztin hadszíntérre. Akkor ugyanis ilyeneket vet papírra:

"A két nép nem "csak" a másik áldozatának tartja magát, hanem végveszélyt lát egymásban. Nem holmi igazáért, nem is csak területért, hanem létéért küzdeni érzi és gondolja magát."

Már ez sem érdektelen: egybevetni azt a népet, amely állandó öngyilkos merényletektől tartva a létéért küzd, ezért kerítést épít, és azt a népet, amelynek túlnyomó többsége támogatja a másik elleni fegyveres terrorharcot, és amelyre időnként lesújt az izraeli válasz- és megelőző csapás. Minden relatív, mindenki egyenlő, nem is csoda, hogy

"Saját vezetőik - két enyves és véres kezű öregember, akiknek életcéljuk a másik halála - a jelek szerint nem is akarnak békét, mondjanak bármit. () Az élet megy tovább. A halál is. Itt busz robban, ott ház, lőnek, temetnek, visszalőnek, tárgyalnak, aztán itt busz robban, ott ház."

A két nép tehát jót akarna, csak a két, morálisan egyenrangú tömeggyilkos, Saron és Arafat ne volna. Különben is, teljesen mindegy, ki kezdte a terrort, ki a tettes, ki az áldozat, mi az ok és mi az okozat. Ennek felmutatása a jelek szerint nem újságírói feladat. A Szombat szerkesztősége ezúton gratulál Füzes Oszkárnak a Pulitzer-emlékdíjért. Az élet megy tovább.