2005. január 18.

Szerkesztőségünk tagjai megemelik kalapjukat Balczó András sportolói teljesítménye előtt, ám ideológiai és politikai teljesítménye aligha lehet méltó bármilyen dicséretre. A Kocsis L. Mihállyal által készített interjúban kifejtett nézeteire csak azt tudjuk mondani: nagy kár. (Szenvedésbe ágyazott gyönyörűség (VII. rész) Balczó Andrással beszélget Kocsis L. Mihály)

Valamikor még nyolcvankilencben kaptam egy félórányi időt a tévétől élő egyenes adásban, és akkor többek között azt mondtam: Magyarország zsidó hódoltsági terület, és hogy nincs más megoldás sem a magyarok, sem a zsidók számára, mint elfogadni Jézust: Krisztusnak, vagyis Isten egyszülött Fiának. Ez után az egyik jó barátom, akivel többek között együtt tenyésztettünk lovat – a feleségének az apja pedig az az igazságügyi orvos-szakértő volt, akiről Benedek István azt mondta, hogy „a véres kezű Kelemen”, aki egyébként Nagy Imrével töltötte a kivégzés előtti éjszakát és Tóth Ilona halálos ítéletére is ő „ütötte rá” a bélyegzőt; jó barátok voltunk, gyakran vendégeskedtem náluk –, szóval, ez a jó barátom mesélte el, hogy ismert zsidó vezetők úgy reagáltak erre a műsorra (bejáratos volt ezekbe a körökbe), hogy minek kellett ezt Balczónak kimondania. Tehát nem azt mondták, hogy Balczó hazudik, vagy hogy túloz, hanem azt, hogy „igaz, igaz, amit Balczó mond, de minek kell azt kimondani”. Itt van a kutya elásva. Legyen világosság! És lőn. „Magyarország zsidó hódoltsági terület.” Ebben nincs semmi vád. Ez tény. Megállapítom.

Ugyan mi úgy tudjuk, hogy Jézus is zsidó volt, tehát e logika alapján Magyarország akkor lesz igazán „zsidó hódoltsági terület”, ha teljesül Balczó óhaja, de most ettől tekintsünk el. Sokkal érdekesebb, hogy bizonyos ellenőrizhetetlen kijelentéseket a meg nem nevezett zsidó vezetők állítólagos kijelentéséről ténynek tekint. Akár elhiszi Balczó, amit mond, akár nem, a fenti „személyes történet” hiteltelennek tűnik.

Rám azt mondják, hogy antiszemita vagyok. Nem vagyok az. De úgy látszik, ha elmondja valaki egy bizonyos helyzetben, hogy mit lát, mit tapasztal, azt kockáztatja, hogy megvádolják ezzel. Meséltem azt a bizonyos tévéinterjút, amelyben kimondtam azt, hogy Magyarország zsidó hódoltsági terület, s hogy erre hogyan reagáltak egynémely zsidó vezetők. („Igaz, de minek ezt kimondani…”) Kínálkozik egy párhuzam. A százötven éves török megszállás idején odamegy valaki, egy magyar ember, a budai pasához és azt mondja neki: kérem, Magyarország török hódoltsági terület. Vajon mit tesz erre a pasa? „Igen, és mit akar ezzel mondani?” Legfeljebb visszakérdez. Hiszen nyilván ők is észrevették már, hogy itt vannak Magyarországon. Itt vannak legalább száz éve. Ez tény, mit lehet erről beszélni. Akar-e valami lényegeset mondani, jóember? A törökök tudták, hogy a keresztény magyar nép nem igazán szereti őket, de ez nem izgatott közülük különösképpen senkit; önmagában nem volt „gondolatbűn” nem szeretni a törököt. Ma más a helyzet. Ahogy József Attila mondja a Dunánál című versében: „a meghódoltak kínja (…) Ha tehát azt mondom – halkan, következetesen, félreérthetetlenül –, amit látok és tapasztalok a mai Magyarországon, semmilyen… „anti” nem vagyok. Fekszik egy ember a földön, egy másik áll a nyakán, szöges bakancsban, a fekvő ember felszól: elnézést, uram, de a nyakamon tetszik állni. A bakancsos csípőre teszi a kezét: mi van, szóval magának nem tetszik, hogy bakancs van a lábamon?! Bocsánat, a nyakamon áll, Kohn úr! Úgy? Szóval, maga antiszemita!

Előítéletekből keletkező valótlan tényállításokból, valótlan következtetéseket lehet csupán levonni. Az előítéletek ellen pedig nem véd meg az olimpiai bajnoki cím sem.

 

2005. március 27.

2005. márciusának végén a keresztény világ a húsvétot ünnepelte, amely a zsidó Jézus halálának és feltámadásának ünnepe. Csakhogy e zsidó örökség nagyon zavar egyeseket, és annak dacára, hogy maga II. János Pál pápa is többször síkra szállt a kereszténység zsidó öröksége mellett, vannak olyan keresztények, akik jobban tudják, hogy a kereszténységnek a judaizmushoz semmi köze. Szabó Béla István, a Gondola „neves“ vallástörténésze például ízlésesen, éppen a zsidó Jézus ünnepén világosítja fel minderről a kereszténység zsidótlanítására fogékonyabb közönséget. ( Zsidó-keresztény, zsidó, keresztény )

A mai zsinagógai zsidóság azonos a farizeusokkal. Ők azok, akik nem fogadták be a hitet, a hit megváltozását. Ne feledjük: Mózes előtt is éltek emberek, s a héberek sem könnyen fogadták el a Tízparancsolatot. Pogányok és istentagadók máig vannak és lesznek is, ítéletnapig. (…)

Emlékeztetőül: egy olyan hitről van szó, amely a judaizmusból fejlődött ki, és első követői zsidók voltak. A mai zsidók között pedig akad néhány egykori zelóta, esszénus, stb. is – igaz, ezeknek a szavaknak nincs olyan negatív konnotációjuk, mint a farizeus szónak.

Vannak a zsidó kiválasztottság máigvalóságát hirdető keresztény közösségek. Kishitűek. Az örök életet nem hitük erejével, hanem a kiválasztottakba való belekapaszkodással remélik.

Nem Szabó az első „keresztény”, akinek fogalma sincs a keresztény teológia alapjairól, ezért szívesen felvilágosítjuk: a kereszténység is a kiválasztottság gondolatán alapul. Röviden: az Újszövetség attól új szövetség, hogy a kiválasztottság a keresztények szerint átszállt Jézus követőire, az „új Izraelre”.

Európa, a szellemi Európa létrejöttében alig volt szerepe a zsidó hagyománynak, kultúrának, szokásnak, irodalomnak, jognak, művészetnek, filozófiának. Még áttételesen sem, hiszen a Szentírás Ószövetségnek nevezett fele a keresztény hagyomány része, értelmezésére a keresztény magyarázatok az irányadók. Megtévesztő tehát zsidó-keresztény gyökerű Európáról beszélni, mert az nem létezik. Michelangelo Mózese keresztény alkotás. Európa keresztény. (…)

Botcsinálta teológusunkat olyan apróságok, mint hogy a kereszténység átvette a teljes „Ószövetséget”, benne a Tízparancsolattal (s csupán emlékeztetőül, benne a „Ne tégy hamis tanúságot felebarátod ellen” parancsolattal); átvette az egyistenhitet, azt a gondolatot, hogy a zsidóság kapta meg az eredeti kinyilatkoztatást, egyáltalán nem zavarja. Bizonyára életében nem látott katolikus szertartást, amelynek számtalan eleme a zsidó templomi szertartásokból származik, és nem ismeri a keresztény teológusuk munkáit sem. Ez persze nem baj, nem tudhat mindenki mindent. De legalább ne lenne büszke tudatlanságára.

Üres a zsidó–keresztény fogalom? A hit dolgát tekintve igen, de a mindennapok permetező szóesőjében, szóködében fölvett egy rossz tartalmat. Azt mondják, aki megtagadja az Ószövetséget, aki kétségbe vonja egy nép kiválasztottságát az antiszemita. Holokausztakaró (sic). Izraelellenes (sic). Tehát meg- és kivetendő. Üldözendő. Legyőzendő. Etc. Így hát egyesek, még papok is, hívek is, ha a kereszténységet említik, hozzákötőjelezik a zsidó szót, mintegy bocsánatkérően és elhatárolódóan. Félnek. Félnek keresztények lenni.

No igen, a kereszténység zsidó alapjaiban az a legkínosabb, hogy az ember nem lehet nyugodtan antiszemita. Ami ennél is bosszantóbb – leírni is szörnyű – még hálásnak is kellene lenniük a zsidóságnak. Ám mivel ez megemészthetetlen, inkább erőszakot kell tenni a történelmen, a tényeken, a józan észen. Ennyi erővel Szabó a köreiben oly népszerű „Jézus, a pártus-szkíta-magyar herceg” elmélettel is házalhatna – ez az elmélet legalább szórakoztató, ha semmi köze nincs is a kereszténységhez.

 

2005. március 6.

Továbbra sem csendesedik a vihar, a Sorstalanság film körül. Mi változatlanul tartjuk magunkat ahhoz, hogy esztétikai kérdésekben nem nyilatkozunk, így most sem a filmet ért kritikákkal foglalkozunk, hanem egy új fejleménnyel: a jobboldal felfedezte a film és a könyv nagyszerűségét (bár a Demokratá hoz még nem ért el az információ). Az első, elmarasztaló kritikákat kárörvendve idézték, szemlézték (emlékezzünk csak a Magyar Nemzet kritikának álcázott rágalomáriájára a neves „filmesztéta”, Csontos János tollából, vagy éppen a Gondola lapszemléjére, amelyben csak a negatív kritikákat idézte, s amellyel mi is foglalkoztunk. Most azonban a Gondola egy csoda hatására megvilágosodott, és hirtelen rájött, hogy a film jó.

Hogy mi a pálfordulás oka?

Az, hogy baloldali lapok kritikusainak nem tetszik a film. Ez elegendő ahhoz, hogy forduljon a világ, s a jobboldali orgánumok szerzői értékelni kezdjék a filmet, s megszeretni a regényt. Reichert János sokatmondó címet viselő publicisztikájában ( A Sorstalanság és A bukás – Kik gátolják a szabad gondolkodást Magyarországon?) védelmébe veszi, és magasztalja a Sorstalanság ot.

Ha szabad így mondani, „rosszkor” kapta meg a Nobel-díjat a Sorstalanság, illetve Kertész Imre. Örökre rajta marad a díjon annak ódiuma, hogy az Orbán-kormányzat alatt megkezdődött magyar nemzeti reneszánsz szellemi leveréséhez szolgált munícióval a tekintetes svéd akadémia 2002 végén .

Ez még a régi jobboldali hang (hiába, egy pálfordulás sem lehet tökéletes), bár a svéd akadémia már nem az összeesküvés részese, ehelyett jóindulattal hozott döntésével öntudatlanul segítette a „nemzetietlen” oldalt.

Ráerősített erre az érzésre a hazai baloldali sajtó, amelynek emlékezetes módon adta meg az alaphangot Tamás Gáspár Miklós, a Magyar Hírlapban, Kertész legfőbb attribútumául a zsidóságát jelölve meg. A magyarországi bírálatok ettől kezdve rácsavarodtak a „zsidókérdésre”. Maga Kertész ugyan sokszor elmondta, hogy a Sorstalanság nem a nácizmusról szól, hanem a létezés egzisztencialista paradoxonjáról, de hiába.

Igaz, hogy a Sorstalanság egyetemes üzenetet hordoz, de ettől még a holokausztról is szól. A remekművek sajátja, hogy több rétegük van. Ha Reichert János nem hiszi el, olvassa újra a honi jobboldal prominenseinek véleményét. Mert, amennyiben a könyvnek semmi köze nincs a holokauszthoz, akkor Szentmihályi Szabó Pétertől Seszták Ágnesen és Bencsik Andráson át Kristóf Attiláig vajon miért háborodott fel azon a magyar jobboldal, hogy egy „holokauszt-regény” kapta a Nobel-díjat? Bár kétségtelen örömhír, hogy a nézetek pluralizmusa végre a jobboldali sajtón belül is érvényesül. Miután Reichter megdicséri a film képi világát, szöveghűségét, felteszi a kérdést, hogy miért nem tetszett a kritikának?

A választ úgy lelhetjük meg, hogy újraolvassuk a Nobel-díj kapcsán megjelent kritikákat. Akkor a posztkommunista bértollnokok hada az antifasiszta regényt ünnepelte, a holokauszt megörökítését ünnepelte, a zsidóság ellen elkövetett, el nem évülő bűntettek művészi megörökítését ünnepelte.

Most be kellett volna ismerniük, hogy félreértették a regényt. Márpedig ők nem tévednek, ugye.

Manapság kevesen olvasnak, hosszabb regényt meg szinte senki. Az agitprop tehát úgy gondolta, hogy ha egymillió példányban kinevezik a Sorstalanságot antifasiszta holokausztregénynek, akkor az mindjárt azzá is válik. A nem olvasó tömegek tudatában egyébként üzembiztos ez a szisztéma. (…)

Tetszetős elmélet, amihez annyit fűzhetnénk hozzá, hogy akkor a jobboldal is félreértette a könyvet. Persze, ez az apróság elsikkad, ha valakit a „holokauszt-biznisz” és az „antiszemitázás” vádjával lehet illetni.

Márpedig erről nem volt szó. Arról volt szó, kap a Koltai néhány százmilliót, hogy készítsen egy nagyszabású filmes emlékművet a holokauszt el nem évülő bűnéről, a Horthy-fasizmus gonoszságáról, a kakastollas magyar múlt rémségeiről, amivel majd lehet villogni a 2006-os választások előtt.

Az a baj, hogy a Sorstalanság – mint maga Kertész is megmondta többször – nem a holokausztról szól. Ez egy egzisztencialista parabola. (…)

A filmet a bemutató után éppen azoknak kellett a sárba tiporniuk, akik a pénzt adták rá. Akik propagandát vártak a Kertész-Koltai duótól. Csalódtak, mert nem antifasizmust kaptak, hanem egzisztencializmust. Ez utóbbi pedig mint propagandaanyag használhatatlan.

A fentiekből két dolog derül ki. Közvetlenül az, hogy a kritikának azért nem tetszik a film, mert nem a holokauszt bűnét ábrázolja. Közvetve viszont az, hogy a jobboldalnak hirtelen azért lett kedves, mert azt gondolják, a filmnek tényleg nincs köze a holokauszthoz. Egy holokauszt-film számukra akkor tetszetős, ha nem kényszerít senkit sem a szembenézésre, az antiszemitizmus elleni fellépésre, és ha nem a zsidókról, vagyis nem a holokausztról szól, hanem bármi másról.

Tetejébe a film nem kevesebbet állít, mint hogy Köves Gyurinak (a főszereplőnek) Magyarországon van a helye. Köves az átéltek hatására sem áll be sem kommunistának, sem amerikásnak. Pedig oda egy zsidó US-tiszt hívja. De a félig még gyermek Kövesben erősebb valami. Valami ott bent, amit pedig meg kellett volna tagadnia.

Legalábbis erre szánták a zsozsót a szponzorok.

Alapvetően ezek azok a mondatok, amelyek miatt a cikknek helyet szorítottunk. Mert jól ismerjük, hogy mit jelent és hová vezet az a vád, hogy egyesek célja a nemzeti érzés gyengítése, az „antiszemita nemzet” vádjának terjesztése. Mert tudjuk, hogy ennek a vádnak kik a gyanúsítottjai. És ezt bizony antiszemitizmusnak hívják, akkor is, ha másnak hívja magát.

 

2004. május 21.:
Izrael kivonta erőinek zömét Rafahból

"Az izraeli hadsereg nem talált egyetlen fegyvercsempész-alagutat vagy fegyverraktárt sem rafahi hadművelete során, s kivonta erőinek jelentős részét a Gázai övezet déli részén lévő városból.

...Az izraeli erők már elhagyták Rafah bizonyos körzeteit, a hadsereg kedd óta tartó akciójára mindenütt házak romjai, megrongálódott gépkocsik, letépett elektromos távvezetékek emlékeztetnek. Rafah Tell asz-Szultán negyedében, ahol legsúlyosabbak voltak a harcok, nincs áram, sem csapvíz. A Brazil nevű negyedben hasonló a pusztulás. A Szivárvány hadművelet célja katonai források szerint a terrorista infrastruktúra felszámolása, mindenekelőtt az egyiptomi-gázai határ alatt futó fegyvercsempész-alagutak felszámolása volt. E források azonban kénytelenek voltak beismerni, hogy egyetlen alagutat, egyetlen fegyverraktárt sem találtak a kedden kezdődött akció során."

Nagyon sok más sajtótermékkel összhangban a gondola.hu úgy állítja be, mintha az izraeli akció önkényes és értelmetlen, valamint eredménytelen lett volna. Ennek az az oka, hogy kizárólag a palesztin forrásokra támaszkodnak, a "másik felet" nem hallgatják meg. Valójában az izraeli hadsereg ezúttal is talált csempészalagutakat. Bővebbet itt . Egy másik, később megtalált alagútról itt .

Azt a kérdést soha nem teszi fel a sajtó, mit szól a palesztin lakosság ahhoz, hogy fegyveresek az ő házaikból lőnek az izraeli katonákra, vagy az ő házaikban végződnek a csempészalagutak, és ennek következtében a házaikat lerombolják. Míg az izraeli hadsereg ellen panaszt lehetett emelni az izraeli Legfelsőbb Bíróságnál, a palesztinoknak nincs hová fordulniuk.

 

2004. április 9.:
Sylvester Lajos: Teleki Pál balatonboglári menedékhelye

"Van egyéb is, ami miatt szégyenkeznünk kellet (sic!) – illetve kell. Egy szűk kör, egy fővárosi kis csoport Teleki Pál elleni randalírozása és szánalmas hadakozása közben mi is hallgattunk."

"Eddig vigasztalhattuk magunkat azzal, hogy lengyel nemzet akkor is létezett, amikor fővárosában mások voltak hangadók. A franciák is, a lengyelek is telepítettek árnyékkormányokat más országba. Más országok nyújtottak számukra menedéket, akárcsak Boglár, a Balaton partján a lengyelnek egykoron –Teleki szellemiségének most. A kitoloncolt szellemiség minden esetben újra visszahódította a fővárosokat. Ez történelmi evidencia."

Mire számít a szerző? Hogy Teleki szellemisége teljes egészében, antiszemitizmusával együtt visszahódítja Budapestet? Ez evidencia?

 

2004. április 8.:
Mindennapi antiszemitizmus-élmények

"A mindennapi antiszemitizmus-élményt biztosító politika szellemében egy eheti üzenet, hogy nálunk él a legtöbb, ún. Mengele-alany. (Vagyis akik túlélték a náci orvosi kísérleteket.) A Jewish Claims Conference 1.778 személyt regisztrált, s ebből az USA 707, Izrael 389, Magyarországról 182 személyt regisztráltak (ami egyébként természetes lenne, mert Európában nálunk él a legnagyobb zsidó közösség). A kártérítésre jogosultak 5.400 USA dollárt (kb. 1,125 millió forintot) kapnak a 10 milliárd német márkás kártérítési alapból. A túlélők visszaemlékezéseit a Népszabadságnak juttatta el a JCC."

Mitől "üzenet" ennek a ténynek a közlése? Miért biztosít "antiszemitizmus-élményt", hogy a náci orvosi kísérleteknek hazánkban 182 túlélője van?!