Antiszemita közbeszéd Magyarországon, 2003
Peremiczky Szilvia
Nincs olyan rémtörténet és rémhír, amit a zsidósággal és Izraellel kapcsolatban ne lehetne elhitetni, és fenntartani a köztudatban. Röviden így lehetne summázni az Antiszemita közbeszéd Magyarországon újabb kötetének tanulságát. Az immár harmadik alkalommal megjelenő kiadvány szerkesztői mintha évről évre sziszifuszi harcot kényszerülnének vívni ugyanazon jelenségek, kijelentések és szereplők ellen, mert az ezerszer cáfolt, végigelemzett rágalmak újra és újra felütik fejüket és újabb városi legendákkal gazdagodnak, így a kötetek is csak vastagodnak. A történetek variálódnak, de a keret ugyanaz, legfeljebb egyszer antijudaizmusnak, másszor antiszemitizmusnak, majd anticionizmusnak hívják.
Láthatólag a kötet szerkesztői, Gerő András, Varga László, Szeszlér Tibor és Dési János is szembesülnek küzdelmük Don Quijote-i voltával és paradox jellegével. Hiszen hogyan lehetne racionálisan meggyőzni olyan embereket, akik irracionális vádaknak adnak hitelt? Mi értelme van számtalan kiváló elemzésnek, ha az igazi célcsoportot nem érintik meg, és az előző két kötet hatására nem igazán változott a helyzet? A kiadó előszavában Szeszlér Tibor a Poszler György által a Vigilia hasábjain az előző kötetről írt recenziójának megemlítésével adja meg a választ. A vállalkozás értelmét és rangját az adja meg, hogy a könyv megjelent a közéletben, odafigyelnek rá, és ennek mindenképpen pozitív a hozadéka. Összegyűjtve és pontosan elemezve a különféle megnyilvánulásokat, a kiadvány egyúttal fel is hívja rájuk a figyelmet, és ez segíthet abban, hogy a bizonytalan, de nem fanatikus emberek számára megvilágítsa a rágalmak abszurditását. Ugyanakkor egyfajta rutint ad a finom körmönfontsággal megfogalmazott, kódolt antiszemita megnyilvánulások felismeréséhez is. Erre a rutinra szükség is van, mert ahogy előszavában Gerő András megfogalmazza, míg 2002 óta az antiszemitizmus intézményes eleme háttérbe szorult, addig más csatornákon, például konkrétan az internetes fórumokon erősebbé vált. A fórumok vizsgálata mindenképpen tanulságos volna – tekintettel a komoly átjárásra az újságcikkekben és a topic okban megfogalmazott vélemények között –, de ahogyan Gerő András is említi, ezek elemzése rengeteg kérdést felvet a forrásgyűjtés módszereitől kezdve a fórumozó mondanivalójának hitelességéig. Könnyen belátható, hogy nehéz egy olyan közeg dokumentálása, ahol az anonimitás miatt nem tudható, mi az ami provokáció, és mi az, ami tényleg vélemény.
Az antiszemita közbeszéd túlnyomórészt a szélsőjobbhoz kötődik, és ebben a közegben felöleli az antiszemitizmus valamennyi aspektusát a vallási antijudaizmustól kezdve a baloldalon is szalonképes anticionizmusig. A három sík a szélsőjobboldali sajtóban rendszeresen keveredik, ahogy azt a kötetben több tanulmány is illusztrálja. Monori Áron elemzéséből kiderül, hogy ebben a környezetben a zsidóság, vagy annak tragédiája önmagában sosem jelenik meg, csak negatív kontextusban. A holokauszt csak a holokausztiparral vagy a palesztin nép szenvedéseivel párhuzamba állítva tarthat számot az érdeklődésre, és mind a kettő tárgyalása bőségesen tartalmaz hagyományosan antijudaista és antiszemita elemeket, miközben a zsidó világösszeesküvés rendszerébe illeszkedik. Monori idézi Bernard Lewis-t: „a keresztény antiszemiták számára a Palesztina-probléma ürügy és megnyilvánulási alkalom gyűlöletük kifejezésére.” Hozzátehetjük, gyakorlatilag minden ürügy, a Soá-biznisztől kezdve Kertész Imre Nobel-díján keresztül a világ- és magyar politika történéseiig. Kertész Imre Nobel-díjának fogadtatásáról Csáki Judit írt összefoglalót. Az írás egyik komoly érdeme, hogy nemcsak média szempontból tekinti át a Kertészt ért antiszemita támadásokat, hanem reflektál a gyakran irodalomkritika jelmezébe öltöztetett, valójában dilettáns „kritikák” alapvető irodalomelméleti és irodalomtörténeti fogalomzavaraira is. A Kertész Nobel-díja körüli teljes zavarodottságot mutatja, hogy ezek a megnyilatkozások hol a Nobel-díjat igyekszenek bagatellizálni, hol meg – ugyanabban a gondolatmenetben – számon kérik, hogy miért nem kapta meg X vagy Y Kertész helyett. Kertész kapcsán olyan vad feltételezések sem verték a lécet, mint például az, hogy az igazi Kertész tulajdonképpen meghalt Auschwitzban, a regényt pedig a személyazonosságát ellopó ál-Kertész írta. A logika persze világos: az ál-Kertész így értelemszerűen nem is volt Auschwitzban, ergo nem láthatta mi történt ott, ha nem látta, minden, amit leírt fikció – és máris ott vagyunk a holokauszt-tagadásnál, ami lehetővé teszi, hogy teljesen más dologról lehessen beszélni, és az eszmefuttatás vége ismét a zsidók bűnössége legyen.
A szélsőjobb és az arab közvélekedés közös eleme egyébként a holokauszt relativizálása. Nincs olyan soá-tagadó vagy relativizáló elmélet, amely meg nem jelenhetne mint tudományos értekezés, és közös lényegük, hogy az állítólagos holokauszt-mítosz kreálásának célja az anyagi és az erkölcsi zsarolás volt, és Palesztina zsidó kézbe adása. Egy másik toposz szerint viszont Izrael azt teszi a palesztinokkal, amit a nácik tettek a zsidókkal. Márpedig – ha a kettőt összeadjuk – akkor mindebből az következik, hogy a palesztinok olyan holokausztot szenvednek el, amelynek eredetije meg sem történt. Az irracionalitásban persze felesleges racionális logikát keresni. Különben a tiszaeszlári vérvádat nem lehetne újra és újra felmelegíteni. A vérvádak teljes képtelenségét már az is bizonyítja, hogy a zsidó vallás szigorúan tiltja a vér fogyasztását, ennek ellenére a középkori babona a mai napig komolyan téma lehet, és el lehet hitetni, hogy Solymosi Eszter rituális gyilkosság áldozata lett. Dési János röviden összefoglalja a nagy per történetét és a megemlékezésnek álcázott hecckampányt, amelynek tanulsága, hogy sokak számára a 120 évvel ezelőtt történtek nem a történelem egy eseményét, különösen nem gyászos eseményét jelentik, hanem aktuálpolitikai hírt, amely egy széles összefüggésbe illeszkedik, és ez az összefüggés a magyarság elleni világméretű összeesküvés.
És ha a galíciai jöttmentek célját ismerjük, akkor önvédelemből ki kell őket rekeszteni. Schweitzer Gábor elemzése a Hegedűs-perről és Mihancsik Zsófia tanulmánya a gyűlöletbeszéd törvényről már egy másik problémakört képvisel: hogyan álljunk hozzá a fent ismertetett magatartáshoz, írásokhoz, szankcionálni kell ezeket vagy sem; mi a veszélyesebb, ha korlátozzuk a véleményszabadságot, vagy ha nem; egyáltalán: mi az erkölcsös – a tiltás vagy a laissez faire szabadság? A szerzők nem kívánnak állást foglalni, a feladatot rábízzák az olvasóra. Mihancsik Zsófia összesíti a jobboldal és a szélsőjobb jellemző véleményeit, amelyeket nem annyira a jogi, elméleti, hanem sokkal inkább ismét az összeesküvés-elméletek ideológiája határozott meg. Vagyis a racionális, szakmai viták helyett újra az irracionális világkép győzedelmeskedett. A Hegedűs-per, Schweitzer Gábor által elemzett recepciója híven tükrözi ezt a magatartást.
A többé-kevésbé közvetlen antiszemita megnyilvánulások mellett a kötet foglalkozik olyan írásokkal, eseményekkel is, amelyek másodlagosan, közvetetten tekinthetőek antiszemitának. Horthy szerepének szépítése vagy a nagy vihart kavart kőszegi nyilas emlékkiállítás és annak méltatása ebbe a kategóriába tartozik. Heimer György elemzéséből az utóbbival kapcsolatban kiderül, hogy az első szinten Szálasinak és társainak a mentegetése zajlik, de a második, kódolt szint nem is annyira tetteik tagadása, mint elfogadtatásuk szándéka. Bizonyos értelemben ez veszélyesebb is, mint az előzőek, mert az elhallgatás révén egyszerűen eltűnik a történelem, ellenben az említett személyiségek „életművének” felmagasztalása azt sugallja, hogy ezek alapvetően jóindulatú emberek voltak, akik legfeljebb tévedtek, de még inkább azt, hogy maguk a zsidók tehetnek a sorsukról – hiszen ilyen jó emberek biztos nem képesek aljas tettekre.
Mint láthattuk, az antiszemitizmus eszköztára a legdurvább és legdirektebb eszközöktől egészen a legkifinomultabb eszközökig terjed, de szerzőjük akármelyikhez is nyúl – ahogy Csáki Judit is utal rá – szenvedélyesen tagadja, hogy antiszemita volna, sőt, bár általában a kontextusból kiragadva, szívesen hivatkozik zsidó szerzőkre, forrásokra. Monori Áron már említett tanulmányából kiderül, hogy ez legitim módja bármilyen antiszemita kijelentés megfogalmazásának. Ahhoz, hogy az antiszemitizmus vádjától a szélsőjobb megszabaduljon a másik és egyúttal legjobb módszer az anticionizmus . Tulajdonképpen sokan hálásak lehetnek Izraelnek, hogy létének köszönhetően szalonképes eszközt kaptak a több száz éve, vagy akár hetven éve megfogalmazott kliséik újraélesztésére – csak a zsidó szót néha Izraelre kell cserélni. Csakhogy az anticionizmus az a terület, amely nemcsak a szélsőjobb privilégiuma. A baloldali nyugati sajtó (amely a honi szélsőjobb kedvenc forrása Közel-Kelet ügyben) két okból emlékeztet gyakran a Der Stürmer re, ha Izrael kerül szóba. Az egyik, hogyha lényegesen kisebb mértékben is, de létezik baloldali antiszemitizmus is. A másik viszont egy olyan baloldali séma, elnyomó és elnyomott ellentétpárja, amely nélkül bármilyen konfliktus értelmezhetetlen a baloldal számára, tehát ki kell osztania a szerepeket. A nyugati baloldal azért anticionista, mert a rossz szerepét Izraelre osztotta.
A magyar baloldali sajtó lényegesen visszafogottabb és objektívebb, mint a nyugati, de – ahogyan Gadó János tanulmánya is bizonyítja – ugyanazon politikailag korrekt (PC) nyelven fogalmaz, mint a nyugati. Bár a három évvel ezelőtti kötetben Tatár György már utalt a baloldali, liberális médiára, ez az első alkalom, hogy egy elemezés a honi balliberális médiát is górcső alá veszi. Gadó János leszögezi: a baloldali sajtó nem azért került a kötetbe, mert bárki is antiszemitának tartaná, hanem anticionizmusa, legalábbis anticionista megnyilvánulásai miatt. Az eszmei háttér a humanista, kisebbségvédő attitűd, ami merőben különbözik a szélsőjobbétól, a megjelenő motívumok viszont gyakran ugyanazok. Ugyanúgy a palesztin civil áll szemben az állig felfegyverzett izraeli katonával, aki ugyanúgy „ostromolja” a Születés templomát, és az oda bemenekülő terrorista ugyanúgy áldozat lesz. A különbség, hogy „csak” Izrael válik démonná, nem az egész zsidóság. Gadó János hozzáteszi, aggasztó, hogy az anticionizmus, ha nem is mainstream, de elfogadható. De még aggasztóbb, hogy a balliberális média bár sans savoir , tudtán kívül, de átveszi és használja a klasszikus antiszemita motívumokat – modern baloldali, kisebbségvédő nyelvezeten. Márpedig, ha azokat Izraellel szemben fel lehet használni, akkor ez azt jelenti, hogy az antiszemita klisék köztünk vannak és nemcsak Izraelre alkalmazhatóak. Ez azt jelenti, hogy az Antiszemita közbeszéd még sokáig, egyre vastagabb terjedelemben kell, hogy megjelenjen. És minden tisztelet ellenére, ez az, amit nem kívánok a szerkesztőknek és magunknak sem.
(Hetek, 2004. július 9.)
