A rossz izraeli és a jó zsidó - antiszemitizmus és anticionizmus a nyugati baloldalon

Peremiczky Szilvia

 

Lo trovo vergognoso e vedo in tutto ció sorgere d'un nuevo fascismo, d'un nuovo nazismo. Un fascismo, un nazismo, tanto piú bieco e ributtante in quanto condotto e nutrito da quelli che ipocritamente fanno i buonisti, i progressisti, i comunisti, i pacifisti, i cattolici anzi i cristiani, e che hanno la sracciataggine di chiamare guerrafondaio chi come me grida la veritá. (…) Peró sto con Israele, sto con gli ebrei (…) Difendo i loro diritto ad esistere, a difendersi, a non farsi sterminare una seconda volta. E disgustata dall'antisemitismo di tanti italiani, di tanti europei, mi vergogno di questa vergogna che disonora il mio Paese e l'Europa. (…) Ed anche se tutti gli abitanti di questo planeta la pensassero in modo diverso, io continueró a pensarla cosí." (Oriana Fallaci: Sull'antisemitismo)

Oriana Fallaci olasz írónő, újságírónő 2002-ben szenvedélyes kiáltványban fordult az olasz közvéleményhez a Panorama című olasz hetilap hasábjain. Az antiszemitizmus vádjával azonban a megszokottól eltérően nem a szélsőjobboldalnak, hanem a baloldali, liberális elitnek kellett szembenéznie. Míg néhány évtizede a Holokausztot túlélő, majd öngyilkosságba menekülő Jean Améry szinte egyedül állt a baloldal antiszemitizmusáról írt munkáival, addig az utóbbi években egyre többen feszegetik a valaha tabunak számító témát. A fenoménon létére a 2000-ben kezdődő második intifáda irányította rá a figyelmet, amelynek interpretációja során gyakorlatilag az egész nyugati baloldali szellemi- és médiaelit Izrael ellen sorakozott fel. A XVlll. századtól kezdve a magát haladónak tartó, a felvilágosodásból kinövő gondolkodás Voltaire vagy Fichte antiszemitizmust súroló megnyilvánulásait éppúgy kisiklásként értékelte, mint a sztálini antiszemitizmust. Azzal pedig szinte soha nem nézett szembe, hogy milyen felelőssége volt a Holokausztban kulmináló politikai-faji antiszemitizmus megszületésében, táplálásában.

A probléma azonban jóval bonyolultabb, mintsem hogy felállítsuk az antiszemita baloldal tézisét. Bonyolultabb és ezért nyugtalanítóbb megállapítani, hogy az anticionizmus baloldali verziója csak egyik szegmense annak a közbeszédnek, amely a média zömének egyoldalú tudósításai, a béketüntetések szlogenjei mögött húzódik. Valójában, a több évszázados, a tudatalattiba süllyedt előítéletek olyan embereket is arra késztetnek, hogy kritika nélkül elfogadjanak minden megalapozatlan állítást Izraelről, akik egyébként a legőszintébben állnak ki saját zsidó honfitársuk mellett, miközben nem veszik észre, hogy a palesztin propaganda szerint gyerekeket gyilkoló izraeli katona tulajdonképpen ugyanaz, mint a klasszikus antiszemitizmus rituális okokból gyereket ölő zsidója. A mélyen filoszemita Izrael-ellenesség alapja pedig a zsidók számára magasabb erkölcsi mércét felállító gondolkodásmód, amely az idealizált és felmagasztalt egykori áldozattól sokkal nagyobb önmegtartóztatást követel meg, akár az öngyilkos szelídségig, mint bárki mástól. A baloldali mentalitás tovább bonyolítja a kérdést a mindenkori áldozattal való szolidaritás eszméjével. Az áldozat védelme azt is jelenti, hogy szükség van védelmezőre, tehát ha az áldozat kilép ebből a szerepből nemcsak a baloldal érdeklődését veszti el. A védelmezendő áldozattól megfosztott baloldalnak így más áldozatot kell keresnie, hogy saját magát meghatározza. A filoszemita baloldali ráadásul saját ábrándjait érzi veszélyben, hasonlóan az értelmiség azon részéhez, amely saját álmait várta és vélte Izraelben megvalósulni, és ennek kudarcáért Izraelnek nyújtja be a számlát.

A problémának van egy olyan szintje is, amelyet csak kevesen ismernek fel, és ahol már nem is Izrael vagy a zsidóság áll a középpontban, hanem a nyugati kultúra értékeinek felvállalása. A politikai korrektség, az objektivitás, a multikulturalizmus követelménye, az emberi jogok védelme, az áldozattal való szolidaritás sokszor nem a maga magasztos értelmében, hanem eltorzítva jelenik meg; és ahelyett, hogy az őket létrehozó értékrendszert, benne saját magát védené, a kultúr- és erkölcsi relativizmus jegyében megkérdőjelezi tulajdon legitimitását, miközben paradox módon, számon is kéri ezen értékeket. Ennek eklatáns példája, amikor az áldozat részéről bármit elfogadhatónak tart, míg az ellenféltől számon kéri az emberi jogok teljesítését. Mind a közvélemény, mind a média bűnös hanyagsággal elfeledkezik arról, hogy saját ideáljait konzekvensen kövesse és feltegyen bizonyos kérdéseket: tényleg az az áldozat, aki annak látszik? Milyen források alapján állítjuk ezt? Az áldozat kinek és minek az áldozata? Ha valóban jogos az elkeseredettsége, akkor tényleg minden eszköz megengedett számára? A másik félnek van, vagy nincs joga arra, hogy védje magát és elmondja saját indítékait? Ha az áldozat vallási és egyéb érveit elfogadjuk, akkor a másik fél ugyanezekre támaszkodó érveit miért nem?

Az ilyen kérdések rendszerint fel sem merülnek, és ennek hátterében - elvonatkoztatva Izraeltől, a zsidóságtól -, a Nyugat, mindenekelőtt Európa identitásválsága húzódik. A multikulturális társadalom alapja a békésen együtt élő kultúrák ideálja, azonban nem válaszol alapvető kérdésekre, hogy mit kell tenni, ha a velünk élő kultúra fenyegeti értékeinket, egyáltalán, jogunk van-e megvédeni saját értékeinket, jogunk van-e ugyanazt a tiszteletet megkövetelni, amit a másiknak megadunk? Mit nevezünk kultúrának, és kultúrának (vagy egy kultúra megnyilvánulásának) tekintendő-e minden, ami magát annak nevezi? Mit kezdjünk olyan jelenségekkel, amelyek a mi kultúránk szerint bűncselekménynek minősülnek, de az immár velünk élő másik kultúra integráns részét képezik? A nyugati kultúra a toleranciára, a vallások, etnikumok, és ezek szokásrendszerének kölcsönös elfogadására épít. De ha minden kultúra egyenrangú, akkor el kell fogadnunk, hogy van olyan is közöttük, amely ezt elutasítja, és éppen a tolerancia ellen küzd. Ez esetben intolerancia-e fellépni az ilyen törekvések ellen, büszkének lenni vívmányainkra - ami megkérdőjelezi a multikulturalizmus alapjait, sőt, a rasszizmus veszélyét is magában rejti - és föl kell-e adni a toleranciáról, emberi jogokról alkotott elveinket vagy alakítsuk át értékrendszerünket, de facto elismerve, hogy mégsem egyenlők a különböző kultúrák?

Mindezen súlyos kérdések egyre nyomasztóbban nehezednek a nyugati, szekularizált befogadó társadalmakra, de riasztóan kevés válasz született rájuk, ezek többsége pedig biztos tévutakra vezet vagy értetlenséget és a lényeget messziről elkerülő vitákat generál a politikai paletta legkülönbözőbb oldalairól. A szélsőjobboldali, xenofób pártok tartós vagy időleges sikerei, vagy az olyan szélsőjobb-szerű (vagy éppen besorolhatatlan) tömörülések, mint Haider Szabadságpártja Ausztriában, Pim Fortuyn holland pártja által adott válaszok elfogadhatatlanok, viszont a konzervatív jobboldal, a baloldal vagy a liberálisok sem szolgálnak megoldással, főleg a gyakorlatilag minden politikai tömörülést elérő ideológiai válság miatt. A baloldal vagy a pártállami múlt örökségét nyögi (Kelet-Európában), vagy a szocialista államokhoz fűződő sokszor bensőséges viszonyt (Nyugaton), amelynek hatása 1968 öröksége, államközpontú szemlélete (jóléti társadalom) miatt még a demokratikus elkötelezettségű szociáldemokrata pártok esetében is érezhető. A liberalizmus szinte csak baloldali liberalizmust jelent, a klasszikus, szabadpiacpárti, individualista angolszász liberalizmus inkább csak az USA-ban létezik. Az emberjogi szervezetek és a média, az egyetemi közvélemény jelentős része szociáldemokrata, baloldali liberális hátterű, így ezek a szervezetek, a mértékadónak számító sajtóorgánumok ideológiailag kisebb-nagyobb mértékben ezen elveket vallják. A konzervativizmus a szélsőjobb és a baloldal válaszai között helyezi el magát.

A fenti állapotok között nem meglepő, hogy az olyan új ideológiák, mint az amerikai neokonzervativizmus teljes értetlenséget vagy lenézést, de mindenképpen komoly zavart váltanak ki Európában. Vallásos-küldetéses hóbortban szenvedő újkeresztényeknek éppúgy titulálják őket, mint cinikus kardcsörtetőknek. Holott a kísérlet lényege éppen egy olyan ideológia, amely szilárdan hisz a nyugati demokrácia alapértékeiben, és ezt a liberális szabadságjogokra épülő értékrendszert hajlandó is megvédeni. Mándi Tibornak az ÉS hasábjain megjelent cikke idézi Irving Kristolt , aki szerint a neokon olyan liberális, akit "kifosztott a valóság". Liberális, amennyiben hisz a multikulturális társadalomban, de konzervatív, amennyiben a nyugati értékeket, pontosabban az egyéni szabadságjogok tiszteletét, a demokráciát magasabbrendű és ezért megvédendő politikai kultúrának tartja. Ennyiben tehát nem érzi egyenrangúnak a különféle kultúrák megnyilvánulásai módjait. "A háború csúf dolog, de nem a legcsúfabb mind között: az erkölcsi és hazafias érzelmek azon romlott állapota, mely úgy tartja, nincsen semmi, amiért érdemes lenne háborúzni, még rosszabb…" . Idézi John Stuart Mill szavait fent említett cikkében Mándi Tibor. A javarészt egykori baloldali értelmiségből kinövő neokon egyik fő eltérése egykori eszményeihez képest a nyugati politikai értékrendszer kompromisszumnélküli tisztelete.

Számunkra a neokonzervativizmus azért válik érdekessé, mert bizonyos libertariánus, klasszikus liberális politikai szervezetekkel együtt éppen a miatt tartja kötelességének Izrael védelmét, ami miatt az iszlám fundamentalizmus támadja: alapvetően a nyugati demokráciára épülő politikai berendezkedése miatt. Ez a tény két szempontból jelentős. Egyik, hogy - párhuzamosan a keresztény vallási alapokon nyugvó Izrael-párti konzervativizmussal - a neokonzervativizmus is megkérdőjelezi az évtizedeken át szinte csak a baloldalnak fenntartott jogot az antiszemitizmus és a rasszizmus elleni harcra. Másrészt a neokonzervatív és libertariánus jobboldal gyakorlatilag kiveszi az emberi jogok következetes harcosának zászlaját a baloldal kezéből, azáltal, hogy ezek tiszteletben tartását mindenkitől egyforma következetességgel követeli meg, és nem bújik a kulturális relativizmus mögé. Függetlenül attól, hogy a napi politika szintjén ez hogy nyilvánul meg, és hogy az irányzat mennyire válik sikeressé, ez a filozófia mindenképpen következetes és kiegyensúlyozottabb képre törekszik az arab-izraeli kérdés megítélésében. Horribile dictu: Izrael-barátibb képre, amely azonban az igencsak elfogult Izrael-ellenes prejudíciók között mégis objektívebb látásmódnak számít. A főleg az USA-ban elterjedt keresztény konzervativizmus vallásos Izrael-pártisága annyiban fontos momentum, amennyiben rávilágít arra a sokak által ismeretlen tényre, hogy az első politikai cionisták voltaképpen az angol puritánok voltak a XVll. században, őket pedig a XlX. század közepén Lord Palmerston brit miniszterelnök követte. Az antiszemitizmus vagy az anticionizmus tehát nem jobboldaliság vagy baloldaliság kérdése, sőt, nem is feltétlen folytatása az antijudaizmusnak, és ahogyan utaltam rá, napjainkban gyakran ideológiától független következménye a Nyugat identitásválságának, amelynek nemcsak a multikulturális társadalom az oka. Az új kultúrák tömeges megjelenése a társadalomban természetesen felveti a már vázolt problémákat, az értékek megkérdőjeleződését. Azonban az egységesülő Európa minden eddiginél jobban szétfeszíti a nemzetállami kereteket, a migráció pedig teljes káoszt kelt a citizenship meghatározásában. A francia labdarúgó válogatott Maghreb országokból származó játékosainak egyaránt joguk van - állampolgárságuk ellenére - magukat franciának vagy marokkóinak, algériainak, tunéziainak aposztrofálni. Ilyenképp markánsan elválik egymástól "állampolgár" és "nemzetiség", amely tény természetesen soha nem volt ismeretlen, de az Izraellel kapcsolatos állásfoglalásokban sajátos értelmet nyert. Izraelben is komoly problémát jelent az "izraeli" fogalmának meghatározása, ennek legtriviálisabb megnyilvánulása az a Tel Aviv-i vallástalan fiatal, aki magát nem zsidónak, hanem izraelinek tartja és az a Mea Searim beli zsidó, aki hallani sem akar arról, hogy ő izraeli lenne. De a nyugati gondolkodás kaotikus zsidóságképe évszázadokra nyúlik vissza, a felvilágosodás és az abszolutista "nemzet" és "állampolgár" fogalmának megszületéséig. Az addig inkább csak vallásként értelmezett zsidóság (leszámítva néhány olyan a fajelmélethez közelítő felfogást, amelyet az "újkeresztényeket" és "marranókat" emlegető spanyol-portugál terminusok példáznak) a felvilágosodástól kezdve mint etnikum is kereszttűzbe került. Zsidó vallású, de a többségi nemzethez tartozó volt az egyik lehetősége, vallását feladó, kikeresztelkedő a másik. Azonban megjelenik az a felfogás is, hogy a zsidóság idegen test az adott nemzetben, asszimilálódni képtelen nép, majd faj. A klasszikus antiszemitizmus faji alapon támadta a zsidóság individuális jogát a létezéshez, az új, anticionista változat a zsidót, mint egyént tolerálja, a zsidóságot, mint népet viszont tagadja. (A szélsőjobb anticionizmusa természetesen a régi antiszemitizmus új, elfogadott köntösben való megjelenítése.) Izrael megszületésével hirtelen kettévált az izraeli, mint nép és a zsidó, mint egyén, vallás megítélése. A Holokausztot elszenvedett zsidó tabu, az elnyomó izraeli viszont szabadon támadható. Megszűnik a kontinuitás a történelem során a túlélésért küzdő zsidó és az izraeliek között, szinte feltehetetlenné téve a kérdést, hogy lehetséges-e, hogy ma Izrael ugyanúgy a zsidóság egyik létéért küzd, mint eddig, gyakorlatilag ugyanazon antiszemitizmus áldozataként. Viszont teljesen következetlen módon újjáteremtődik a folyamatosság - amely egyébként a szélsőjobboldalon mindig is létezik -, ha a Holokauszt kérdése felmerül. A Holokauszt kanonizációjának tanulsága, hogy a zsidó, mint megvédendő, gyenge áldozat beleillik a képbe, a kesztyűt felvevő, harcoló zsidó, az izraeli nem. Amikor a nyugati értelmiség felteszi a kérdést: hogyan viselkedhet "így" a palesztinokkal Izrael, elfelejtve, hogy a Holokauszt során min ment keresztül a zsidóság, akkor ismét egynek látja etnikum, vallás és állampolgárság fogalmait, amelyeket egyébként zsidók és nem zsidók tekintetében egyaránt mereven szétválaszt.

Magyarországon az egész kérdéskör még problematikusabb. Mint látni fogjuk, az a negyven év, amelyet az ország elhalasztott a Holokauszt feldolgozásában, tovább mélyíti a Nyugaton is válságos helyzetet. Másrészt szocialista országként Magyarországnak kötelező volt harcolnia a cionizmus ellen, és a kor sajtóját újraolvasva, a mai állapotokhoz képest nem látunk túl sok különbséget. Végül a magyar politikai élet szereplői nem teljesen fedik le a nyugati fogalmakat. Míg a baloldal vagy a szélsőjobb többé-kevésbé konzisztens nyugati társaival, a magyar jobboldalt óriási szakadékok választják el a nyugati konzervativizmustól. A The New York Times cikkei, tudósításai minden szempontból élesen különböznek a Wall Street Journal cikkeitől, de a Magyar Nemzet vagy a Magyar Hírlap , a Népszabadság közötti különbség sokszor csak a hangnemre redukálódik; eltekintve attól, hogy a két utóbbi helyet ad olyan publicisztikáknak, amelyek árnyalják a képet.

Nagy általánosságban azonban világszerte elmondható, hogy az Izrael-ellenesség olyan embereket hoz egy platformra, akiknek politikai véleménye, világnézete a legtávolabb áll egymástól, és az előzetes, világnézetükből adódó elvárás szerint nézeteiknek markánsan különbözniük kellene. Célom ennek a jelenségnek a megfejtése, annak megválaszolása, hogy hogyan lehetséges az, hogy Izrael kapcsán egy oldalra kerül Eörsi István és Lovas István , Tamás Gáspár Miklós és Bencsik András , Jacques Chirac és Jean-Marie Le Pen . Hogyan lehetséges az, hogy egy teljes baloldal - Eörsi István, Tamás Gáspár Miklós, Dessewffy Tibor , Szalai Erzsébet , Noam Chomsky , Susan Sontag , Barbara Spinelli - szélsőségesnek, zsidó nacionalistának nevezhet minden olyan véleményt, amely a zsidóságot mint népet (is) definiálja, és figyelembe veszi Izrael érveit? Miért támaszt Izraellel szemben olyan követelményeket, fejt ki olyan éles kritikát, amilyet másokkal szemben soha? Miért tartja a palesztinok szenvedéseit tragikusabbnak, mint más nép, vallás, kisebbség szenvedését? Miért szentel akkora figyelmet Izraelnek, amilyet a világ sokkal súlyosabb válságainak soha? Hogyan lehetséges, hogy a közvélemény, az értelmiség, a sajtó kritikátlanul elfogad Izraelről bármilyen negatív állítást, és hogyan lehet az, hogy mérvadó sajtóorgánumok az újságírás legalapvetőbb követelményeiről is elfeledkeznek, amikor ilyen hírekkel kerülnek szembe? Hogyan történhet meg, hogy a politikai korrektségre érzékeny elitek - emberi jogi szervezetek, békeaktivisták, ENSZ - olyan képet fogadnak el és közvetítenek Izraelről, amely képet felháborodva utasítják el, ha azt az arabokról, az iszlámról vagy bármely más etnikumról, vallásról állítják eléjük? És hogyan lehetséges, hogy az izraeliek bármilyen meggyőző lépéseket tesznek a békéért, a palesztinok felé, sosem tűnhetnek elég elkötelezettnek, míg az arab világnak legnyilvánvalóbb Izrael-ellenes kirohanásai, az ország elpusztítását célzó megnyilvánulásai ellenére soha nem kell igazán bizonyítania készségét? A válaszokban komoly szerepük lesz az antijudaizmus, az antiszemitizmus, az anticionizmus és ellentétük, a filoszemitizmus mellett a zsidóságról alkotott képeknek, a különféle identitáselméleteknek éppúgy, mint a Holokauszt feldolgozásának és feldolgozatlanságának. A több száz és ezer éves zsidóellenes előítéletek, babonák mélyen gyökereznek az európai kultúrában, kitűnő táptalajt szolgáltatva a legabszurdabb Izrael-ellenes vádaknak olyanok részéről is, akik a hagyományos antiszemitizmus elemeitől iszonyodnak. Az arab propaganda az iszlám zsidóellenes elemeit felújította, adoptálta hozzá az európai antiszemitizmus elemeit, és a nyugati közvélemény előtt tudatosan rájátszik annak antijudaista, babonás képzeteire. Mindezt az emberi jogok, a népek önrendelkezési jogának eszméjébe csomagolja - a Nyugat pedig átveszi, anélkül, hogy megvizsgálná: a hivatkozott jogokat kik és mennyire veszik komolyan, kik és milyen mértékben sértik meg, egyáltalán, melyik fél játszik az európai játékszabályok szerint.

A dolgozat keretein belül csak marginálisan foglalkozom a szélsőjobb megnyilvánulásaival, és nem kívánom pontról pontra elemezni a sajtó ferdítéseit vagy súlyos tárgyi tévedéseit, bár feltétlenül ki kell térnem arra, hogy az újságírók, és a Közel-Kelettel kapcsolatban véleményt nyilvánító személyiségek gyakran nincsenek tisztában sem az aktuálpolitkai helyzettel, sem a térség történelmével, kultúrájával. A jellemző tudósításokat, kommentárokat illusztrációként, példaként fogom használni, annak érzékeltetésére, hogy a politikai, társadalmi gondolkodás hogyan befolyásolja a sajtó tudósításainak hangnemét, a hírek feldolgozását. Az illusztrációként bemutatott néhány eset körülményeit természetesen igyekszem tisztázni, hogy pontosan láthassuk, az adott történettel kapcsolatban a sajtó milyen mulasztásokat vétett, és hogy a "sztori" mely elemeit, hogyan és miért hangsúlyozza, vagy negligálja, torzítja és erősíti. Mindehhez először meg kell vizsgálni az európai antiszemitizmus és filoszemitizmus történetét, jelenlegi megnyilvánulásait, hatásukat az iszlámra, hogy mindez milyen zsidóságképeket invokált, valamint hogy ezek a képzetek hogyan csapódtak le a közgondolkozásban. Végezetül szeretném bemutatni, hogy a különféle attitűdök hogyan jelennek meg világ- és a magyar sajtóban. Ehhez a 2000 júniusában lezajlott és kudarcba fulladt Camp David-i tárgyalások és az azóta tartó intifáda eseményeinek interpretálását választottam. Az ún. második intifáda ugyanis állatorvosi lóként viseli magán a zsidósággal és Izraellel kapcsolatos előítéleteket, a nyugati értelmiség (ön)ellentmondásait, és az ezek mögött húzódó mély intellektuális és kulturális értékválságot.

2.

A nyugati média- és szellemi elit által favorizált zsidóságképek kaotikus voltuk ellenére behatároltak. Egyfelől létezik az áldozat, a Holokausztot elszenvedett, évszázadokon át üldözött, békés, jámbor zsidó képe, amelyet szétfeszít az öntudatos izraeli szabre, és hogy értelmezni tudja, mint periférikus értelmezést kanonizálja, negatív képként, kialakítva a "jó vagy kényelmes zsidó" (a "mi zsidónk"), és a "rossz" izraeli" képét. Természetszerűleg azok a zsidó önképek, amelyek ebbe a gondolatmenetbe nem illenek bele jó esetben értetlenséget, meg nem értést, ám általában ellenszenvet és reflexszerű támadásokat váltanak ki. Az a nyugati zsidó, aki hitet tesz a zsidóság népként való definíciója mellett, vagy akceptálja Izrael érveit, és pártatlanságát nem kívánja azzal bizonyítani, hogy már-már szélsőjobboldali érvrendszerrel akkor is támadja Izrael lépéseit, ha más válságok esetén nem érzi fontosnak a véleménynyilvánítást; automatikusan "zsidó nacionalistának", "fajvédőnek" minősül. Ez a "kényelmetlen" zsidó oldal a magyar sajtóban két vita apropóján került össztűz alá.

Az ezredfordulón a második intifáda, illetve az iszlám radikalizmus erősödése, a WTC elleni támadás irányította rá a figyelmet azon értelmiségiekre és újságírókra, akik megkérdőjelezik a fővonalat, és a zsidóságot, a közel-keleti válságot árnyaltabban értelmezik. Létük azonban nem annyira új, amennyire bírálóik látni szeretnék. Valójában mindig is létezett, ahogyan azt Kertész Imre munkásságának zavarba ejtő, ezért elhallgatott része is mutatja. Ráadásul a rendszerváltás után nyilvánvalóan megjelent az a réteg, amelyet a szocialista korszak kritikátlan arabbarátsága már nem tudott befolyásolni. Ami mindenképpen figyelemre méltó, hogy miért a két fenti esemény invokálta az éles kritikákat, támadásokat a baloldali és egyes liberális értelmiségiek oldaláról.

A szeptember 11. után fellángolt viták során már gyakorlatilag a tragédia utáni napokban kezdtek formát ölteni azok a vélemények, amelyek szerint az USA magának köszönheti a támadást, többek között azért, mert Izraelt támogatja. Edward W. Said , Noam Chomsky, Susan Sontag szinte rögtön rátaláltak erre az összefüggésre , és Magyarországon kedvező visszhangra találtak. A teljesség igénye nélkül: Artner Annamária, Tamás Gáspár Miklós, Szalai Erzsébet, Galló Béla is többször kifejtették egyetértésüket. Korábban, az iszlámmal foglalkozó fejezetben többek között neves orientalisták tanulmányaira alapozva próbáltam megvilágítani, hogy ebben a logikában komoly hiányosságok rejlenek, és hogy nem Izrael váltja ki a muzulmán világ Nyugat iránti gyűlöletét, hanem sokkal inkább a Nyugat iránti gyűlölet aktivizálódik az Izrael-ellenes haragban, amely régi antiszemita klisékkel kombinálódik; és hogy a Nyugattal szembeni ellenszenv korántsem az európai gyarmatosítás következménye, tekintettel a korábbi, erőteljes muzulmán terjeszkedésre. A szinte hitvallássá váló - hamis - közhely, hogy az áldozat is felelős a támadásért, és az, akit gyűlölnek, biztos tett valamit, amivel ezt "kiérdemelte", fókuszba állította azokat az értelmiségieket, akik az izraeli-arab konfliktus okairól másként gondolkoznak. Akaratlanul is szembeszállnak a dogmával mindazok, akik elutasítják azt az axiómaként idézett tézist, hogy az erőszak oka elsősorban vagy mindenekelőtt maga Izrael, és a terrortámadások oka Izrael elnyomó politikája.

Alighanem ez a logika irányította rá Tamás Gáspár Miklós és Eörsi István figyelmét "a zsidó nacionalizmusra" egyfelől, másfelől a "palesztin nép jogos szabadságharcára". Ha elfogadják, hogy nem Izrael a háború fő felelőse, akkor el kell fogadniuk, hogy az USA elleni támadás sem annak Izrael-politikájának tudható be, hanem valami sokkal mélyebb, az általuk képviselt baloldali, liberális világnézet számára értelmezhetetlen okok állnak a háttérben. Logikus a következtetés: a mi világképünk intakt, a problémát a "zsidó nacionalizmus" és az elnyomó Izrael jelenti.

Tamás Gáspár Miklós és Eörsi István gondolataival természetesen nem az a baj, hogy kritizálják Izraelt, vagy hogy az általuk támadott zsidó nacionalizmus, Izrael által elkövetett törvénytelenségek nem léteznek. A probléma, hogy nem vesznek tudomást bizonyos, nagyon erős vallási erőkről, és a palesztinok/arabok által elkövetett tettekről, vagy ha mégis, bagatellizálják, és mindig képesek rá mentséget találni, amit Izraellel szemben sosem kísérelnek meg. Másrészt az izraeli/zsidó nacionalizmust, törvénytelenségeket óriásira nagyítják, démonizálják, hogy elfedjék az arab nacionalizmus, vallási fanatizmus, és az arab/palesztin diktatúrák rémtetteit, tehát azokat a momentumokat, amelyek sokkal súlyosabbak, és kiváltják az izraeli választ. Harmadjára nacionalizmusnak minősítik a zsidóságnak mint népnek a definícióját, amelyet sem az arab világtól, sem más nemzetektől nem tagadnak meg. Erre, a hetvenes években főleg a radikális baloldalon elterjedt komoly ellentmondásra már Martin Luther King is figyelmeztetett a Levél egy antiszemita barátomhoz soraiban: "Az anticionizmus… megtagadni azt a jogot a zsidó néptől, amelyet megkövetelünk Afrika minden népének, és fenntartás nélkül megadunk a Föld minden nemzetének." Sem Tamás Gáspár, sem Eörsi nem nevezhető "klasszikus" anticionistának, egyikük sem tagadja Izrael jogát a létezésre. Azonban figyelmeztető jel, hogy fogalomkészletük, érvrendszerük úgy paralel az anticionista gondolatokkal, hogy észre sem veszik eredetüket, hogy megvizsgálnák elfogódottságaikat, és megpróbálnák felülvizsgálni nézeteiket.

Ez utóbbi ugyanis nemcsak a terrorizmus okairól, hátteréről alkotott baloldali gondolatrendszert vagy annak elemeit kérdőjelezné meg, hanem a zsidóságról alkotott képeket is. A "passzív zsidó", az "áldozat zsidó", és a zsidóságát intellektuális-kulturális vagy vallási alapon megélő zsidó az egyetlen elfogadható identitás, mert ez az egyetlen, ami anélkül cáfolja az antiszemitizmus előítéleteit az asszimilációra képtelen "idegen testről", hogy feltenné a kérdést: a zsidóságnak miért kellene jobban asszimilálódnia, mint bármely más nemzetnek? Egy zsidó miért nem választhatja a nemzeti büszkeséget, úgy, ahogyan bármely nemzet tagja? Mindezek következtében nacionalizmusként aposztrofálja az önvédelemre, a vallási, a történelmi legitimitásra való hivatkozást, azaz mindazt, ami a "rossz izraeli" képzetét árnyalná, érveit jogossá tenné. Úgy tűnik, az a következmény, hogy ezzel sérül az alapvető liberális emberi jog, miszerint bárkinek joga szabadon megválasztani identitását, nem merül fel egyik liberális személyiség gondolataiban sem.

Több példát lehetne arra hozni a magyar sajtóból, közéletből, hogy milyen könnyedén válhat szinte állandó eposzi jelzővé "a zsidó nacionalista" címkéje bárkivel kapcsolatban, aki az arab/palesztin politika őszinteségét megkérdőjelezi, vagy védi Izrael biztonságpolitikai lépéseit. Az is megszokottnak mondható, hogy Gadót Jánost, Seres Lászlót, Tatár Györgyöt, Bányai Lászlót és a többieket azok illetik türelmetlen kritikával, akik nem tekinthetők Közel-Kelet szakértőknek, és a térség kultúrájáról, történelméről kevés fogalmuk van, sőt, az is megfigyelhető, hogy külpolitikai érdeklődésük szinte kizárólag Izraelre és az Egyesült Államokra korlátozódik.

Komoly filozófiai, politikai műveltsége ellenére Tamás Gáspár Miklós soha nem kutatta a közel-keleti térség bármely aspektusát, nem orientalista, nem hebraista, akárcsak a vitában őt védelmező Szalai Erzsébet, szemben Tatár Györggyel, Haraszti  Miklóssal és a Szombat szerkesztőivel, akik valamilyen szinten, és valamilyen szemszögből jártasak a kérdéskörben. Ez mondható el Eörsi Istvánról is. Őt olyanok kritizáltak a vitában, akik hosszabb-rövid időt töltöttek Izraelben, és a Közel-Kelet aktuálpolitikai eseményeiben, történelmében jól informáltak. A két vitának még egy fontos tanulsága van: Tatár György könyve, és különösen Kertész Imre vitát kiváltó írása nem politikai tanulmány, hanem inkább szépirodalom. Az Izrael útirajz, elmélkedés, Kertész Jeruzsálem, Jeruzsálem című írása pedig egy lírai esszé. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem lehet megvitatni, kritizálni, csak rávilágít arra, hogy a művek nem a vita szándékával íródtak, viszont az, hogy ekkora vitát váltottak ki azt a következtetést vonja maga után, hogy bármi, ami ebben a témában megjelenik érzelmeket és indulatokat kelt. Pszichológiailag érdekes, hogy baloldali, liberális értelmiségiek milyen irracionális indulattal kérik számon a racionalitás jegyében Tatártól, Kertésztől és többi vitapartnerüktől elfogadhatatlan, irracionális érveiket.

Az általam bemutatandó első vitára még 2001-ben került sor, több mint egy évvel az után, hogy Tatár György Izrael - Tájkép csata közben című műve megjelent. Tamás Gáspár Miklós a Népszabadság novemberi számában éles támadást intézett a könyv szerinte zsidó nacionalista szemlélete ellen. Bevezetőjében a másfél éves késést azzal magyarázza, hogy a magyarországi antiszemitizmus csillapodására várt, mert ebben a miliőben a "becsületes demokraták" hallgatnak, ha valamely kisebbség akciója ellen kifogásuk van, annál is inkább, mert még nem találkozott olyan zsidóval, aki "háromezer év pogromjai után - túlságosan érzékeny lett volna" . Azonban úgy érzi, hogy mivel a zsidók "tevőleges alanyai" is a problematikának, ezért meg kell szólalnia.

Tamás Gáspár szerint ez a tevőlegesség a zsidó nacionalizmusban mutatkozik meg, amely szerinte szoros kapcsolatban áll, ha nem is a vallásossággal, de a vallással. Az izraeli vallásos nacionalisták a "népükért vívott élethalálharc közben egyre inkább hasonlítanak arab és muzulmán ellenfeleikhez" . A velük rokonszenvező Tatár György ilyenképp egyre inkább eltávolodik a nyugati világ eszményeitől, megvetve a civilizált emberiséget, de közös ügyévé emelve Izrael ügyét, (Tamás Gáspár olvasatában a nacionalista jobboldal ügyét), miközben szégyenletes hangon ír az arabokról.

Tamás Gáspár megállapítja, hogy mind az ilyen zsidó nacionalista attitűdök, mind Izrael bírálata hiányzik a hazai balliberális sajtóból. Pedig - szerinte - szeptember 11-e után egymás után derült ki liberális szerzőkről, hogy zsidó nacionalisták, fajvédők, a globalizáció és a neoliberális-neokonzervatív gazdaság hívei, akik meglovagolják a "fölparázslott iszlám- és arabellenes elfogultságot." "Valamit elrontottunk" - zárja írását.

Tatár György válaszában kifejti, hogy a zsidó kultúra meghatározóan vallásos kultúra, mivel a zsidó nép vallásos szövetségből alakult néppé és kultúrává, tehát aki a zsidó kultúrát tanulmányozni kívánja, annak a zsidó vallás tanulmányozása kikerülhetetlen. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az a világi zsidóság, mely vallástalansága ellenére "egy népnek tekinti magát a vallásos zsidósággal" csak ettől nacionalista lenne. Ez - figyelmeztet - kétségbe vonja Izrael állam legitimitását. Amely államért ugyan miért csak a vallásos nacionalisták vívnák életharcukat? Tatár György egyik fontos megállapítása nemcsak Tamás Gáspár felvetéseire, hanem mások támadásaira is alapvető, egzakt választ ad: "azt is szeretném, ha a zsidó nép mint olyan is fennmaradna, vallásos és szekularizált kultúráját tovább bontakoztathatná, s ha van mondandója az emberiség számára, azt tovább mélyíthetné."

Gyakorlatilag a Szombat szerkesztőinek válasza is ezt a gondolatot követi. Elutasítják, hogy Izrael védelme a zsidó nacionalizmussal vagy az izraeli jobboldallal való egyetértést jelenti. A zsidóság "legnagyobb történeti teljesítménye éppen az integritásában (nép-vallás-kultúra), másrészt a sokszínűségében való fennmaradás" . Pontos megállapítás, hogy Tamás Gáspár Miklós és a balliberális közvélemény idegenkedése a zsidó nép fogalmától, az "ahavat Jiszraeltől" való idegenkedésben rejlik. Haraszti György éppen erre a balliberális idegenkedésre hívja fel a figyelmet. A "zsidó nacionalizmus" vádja a baloldalon, az oroszországi Bund dal szemben fogalmazódott meg először, később Sztálin , majd Rákosi és Kádár diktatúrájában.

A fenti véleményekkel szemben Szalai Erzsébet válaszcikke elhibázott, és az egész vita félreértésén alapul. Szalai (aki egyébként a többiektől eltérően nem a téma szakértője) Tamás Gáspár Miklóst kívánja megvédeni. Azzal kezdi, hogy a "kölcsönös és erősödő előítéletesség hátteréről" szeretne írni. Ennek a későbbiekben ellentmond az, hogy Tamás Gáspár egyetlen megállapítását sem kritizálja. Tökéletesen félreérti Haraszti szavait a zsidó nacionalizmus vádjának baloldali eredetéről, amikor elutasítja, hogy az antiszemitizmus baloldali jelenség lenne, amit Haraszti nem állított. Ezt követően - a vitában teljesen irreleváns módon - azt a vádat hozza fel a vita egyes résztvevőivel szemben, hogy szerintük, akik az antiszemitizmus, a terrorizmus okait keresik, azok relativizálnak és erkölcsi vétséget követnek el. Valójában a megvádoltaknak nem az okok keresésével van bajuk, hanem sokkal inkább azzal - a Tamás Gáspár által is szimbolizált magatartással - ha valaki a merényletek áldozataiban keresi azt. Végül ismét Harasztit vonja felelősségre, amikor kijelentését a számítógépbe fektetett zsidó munkáról - közvetve - rasszizmusnak minősíti. Csakhogy ezt a "rasszizmust" Tamás Gáspár írásában (a forradalmi politika mint a zsidóság "legnagyobb világtörténelmi teljesítménye") nem találja zavarónak.

Végigtekintve Tamás Gáspár Miklós érvein, azok legfontosabb üzenete, hogy a baloldali gondolkodás számára a zsidó nép fogalma kínos, és mindenképpen zavaró. Egyrészről a proletár internacionalizmus gondolata mindenfajta nemzeti meghatározást nacionalizmusnak tartott, így természetesen a zsidó nemzeti gondolkodást sem tudja feldolgozni. Másrészt a nemzeti öntudatát és érdekeit védő Izrael eltávolodik attól az áldozat zsidóság képtől, amely a baloldal szerint kötelező attribútuma. Ám ha Izraeltől a baloldal az egykori áldozat alapján kéri számon tetteit, akkor komoly ellentmondásokat is felfedezhetünk Tamás Gáspár Miklós érveiben. Egy szép mondatában megfogalmazza: "én még nem találkoztam zsidóval, aki - háromezer év pogromjai után - túlságosan érzékeny lett volna" . (Kiemelés tőlem, P. Sz.) Később viszont ellentmond ennek, amikor az Izrael élethalálharcában résztvevőket és az Izraelt védelmezőket nacionalistának minősíti, és fel sem vetődik benne, hogy akár az általa kárhoztatott izraeli jobboldal, akár az annak "előretolt bástyáiként" titulált hazai "zsidó nacionalisták" történelmi érzékenysége is szerepet játszhat magatartásukban.

Ugyanilyen ellentmondás, egyszerre azzal vádolni valakit, hogy a globalizáció híve, és azzal, hogy nacionalista. Azonban ennél is komolyabb tévedés fenntartani azt a fikciót, amely jobb- és baloldalról egyaránt visszatérő vádpont, hogy az európai (Tamás Gáspár esetében a magyar) balliberális sajtó óvakodik Izrael bírálatától. Úgy vélem, akár az ő, akár Eörsi esete ennek ellenkezőjét bizonyítja, és ha csak a sajtót tekintjük, Aczél Endre, Galló Béla, Várkonyi Tibor, Sztankóczy András publicisztikái, a nyomtatott és elektronikus média már általam elemzett megfogalmazásai is megkérdőjelezik ezt a megállapítást. A sajtó ilyen típusú állásfoglalásainak hátterében részint pontosan az a problematika áll, amelyet a Tamás Gáspárral szembeni vélemények is megfogalmaztak: a zsidóságnak, mint népnek elutasítása vagy legalábbis zavaró volta a baloldali eszmerendszerben. Ennek egyik komponense a nemzeti tudattal szembeni türelmetlen és a nacionalizmussal szembeni jogos, de itt félreértésen alapuló ellenérzés, másrészt a baloldal áldozat-mítosza, amely a legbeszédesebben Eörsi István érvrendszerében jelentkezik.

A második vita, 2002 júliusában kezdődött az ÉS hasábjain. Ekkor jelent meg Eörsi István írása, amelyben Kertész Imre két hónappal azelőtti cikkére reflektál. A Jeruzsálem, Jeruzsálem egy vallomás, amely Kertésznek a merényletekkel sújtott izraeli lakossággal vállalt szolidaritást hivatott kifejezni. Az akkor még nem Nobel-díjas író egy Holokauszt-konferencián vett részt Jeruzsálemben, ahol személyesen is átérezhette a terrorizmus légkörét, az állandó veszélyeztetettséget. A túlélő pozíciója két olyan kijelentésre készteti, ami szembefordította őt az árral. Az egyik egyfajta biztonságot fejez ki, hogy 1944-45-tel szemben a zsidók számíthatnak legalább arra, hogy magukat meg tudják védeni, és egyúttal bizonyos történelmi elégtételt, hogy a zsidócsillag most nem a passzív áldozat, hanem a saját sorsáért harcolni is képes zsidó jelképe. "Őszintén bevallom: amikor a Ramallah felé gördülő izraeli páncélosokat a képernyőn először megpillantottam, önkéntelenül és elháríthatatlanul ez a gondolat hasított belém: istenem, milyen jó, hogy a zsidócsillagot izraeli tankokon látom, s nem a saját ruhámra varrva, mint 1944-ben." A másik a nemzeti érzés: "Jeruzsálemi tartózkodásom során most első ízben érintett meg a nemzeti felelősség súlyos és felemelő érzése."

Eörsi maga is az áldozat-létre hivatkozott. Gondolatmenete szerint a Holokauszt túlélőjének mindig szolidárisnak kell lennie minden áldozattal, és - szemben Kertésszel - ő nem vállal sorsközösséget Izraellel, mert ezzel az európai zsidó temetőket rongáló arab fiatalokat igazolná. Ennek némileg ellentmond, hogy az izraeli áldozatok mellett nem emeli fel szavát, ugyanakkor abból, hogy Izraellel nem érez sorsközösséget, logikusan következik, hogy identitásaként a magyar néphez tartozást felvállalja, a zsidó néphez tartozást azonban nem. A félreértett áldozat melletti kiállás következménye, hogy felnagyítja Izrael vélt vagy valós bűneit, ellenben az arab bűnökről szinte teljes egészében hallgat, vagy éppen jelentéktelennek tünteti fel azokat. Így lesz a szervezett, hadviselésként űzött terrorizmusból "egyéni terrorcselekmény", a merényleteket megakadályozni készülő, a tettesek felkutatására indított izraeli akciókból "állami terrorizmus". Eörsi figyelmen kívül hagyja, hogy a dzsenini vérfürdő vádját az összes nemzetközi szervezet cáfolta, és azt is, hogy a libanoni menekülttáborokban a mészárlást a keresztény falangisták követték el, tehát Saron semmiképpen nem tekinthető közvetlen felelősnek, a legfőbb felelősnek pedig semmiképpen.

Csak két példát idéztem Eörsi azon állításai közül, amelyekben vagy pontatlan, vagy nem tesz eleget a többoldalú tájékozódás követelményeinek. Az első tanulság, hogy valaki, aki egyébként szigorúan ragaszkodik a tényekhez, a pontossághoz, a tájékozódáshoz - különösen egy olyan témában, amelynek nem a szakértője - a legbanálisabb közhelyeket kezdi ismételgetni. Vagyis a nyugati értelmiség többi tagjához hasonlóan alapvető hermeneutikai és kritikai normákról mond le, hogy fenntartsa nézeteit. A történet iróniája, hogy Eörsi volt az, aki bírálóit elfogultságok ismételgetésével vádolta. Holott a vita többi résztvevője a nyugati sajtóban a legritkábban megjelenő hírek, elemzések segítségével próbálta megvilágítani a konfliktus valódi természetét. A kritika második rétege Eörsitől függetlenül a nyugati szellemi elit ellentmondásaira, torzításaira hívta fel a figyelmet, míg a cikkek harmadik jelentésrétege, Eörsi identitással kapcsolatos állásfoglalása is felborzolta a kedélyeket. E sorok írója - Eörsi szavait nem érintve - utalt a másféle zsidókép, az izraeli katona kényelmetlen és az áldozat zsidó kényelmes voltára. A legélesebben - immár magáról Eörsiről - dr. Shlomo Stern fogalmazott egy olvasói levélben, nehezményezve, hogy Eörsi nem vállalja zsidó identitását, egy másik levélíró, Fenyves Gabriella magánügynek ítéli, és sajnálja, hogy ily módon kénytelen foglalkozni vele. Fekete János , a harmadik levélíró a kettős identitás felvállalásának szükségességéről ír. Bruck Gábor egyáltalán nem, Bányai László is csak egyetlen mondatban foglalkozik vele, melyben leszögezi, hogy Eörsinek természetesen joga van magyarnak vallania magát.

Érdekes Eörsi vitazárónak szánt írása, amelyben a vele vitázó cikkekre reagál, és amelyben láthatóan nem vizsgálja felül álláspontját, és teljesen elsiklik a legfontosabb csomópontok felett. Egyrészről megismétli előző írásának állításait, másrészről a világképétől eltérő megállapításokat szélsőséges logikai következtetésekhez juttatja el, mintegy felmentve magát az újragondolás elől. Ennek példája, ahogy egyik érvemet interpretálja. A vita során utaltam arra, hogy szemben a Nyugattal, vagy az alapvetően nyugati Izraellel, az arab világ nem ment át a felvilágosodás, a reneszánsz folyamatán, így az általa használt fogalomrendszer nyilván más, mint a nyugati. Eörsi erre két választ ad. Az egyikben azt állítja, hogy Izrael sem tekinthető nyugat államnak, utalva arra, hogy bizonyos magánjogi kérdések vallásos irányítás alá esnek - elfeledve, hogy az "alapvetően" szót használva magam is jeleztem a különbségeket. Emellett negligálja Izrael demokratikus értékrendjét, amely az arab kisebbségnek jóval szélesebb jogokat biztosít, mint amelyeket bármely arab országban élveznének, és hogy egy izraeli polgárnak megvan mindaz a demokratikus szabadságjoga, amelyeket a nyugati államok biztosítanak. A másik válasz még tanulságosabb. Eörsi szerint azzal, hogy rámutattam az iszlám fogalomrendszernek az eltérésére, azt is állíthatnám - elismerve, hogy nem teszem -, hogy egy muzulmán képtelen az asszimilációra. Majd egy példával bizonyítja, hogy maga is ismer olyan mozlimot, akinek ez sikerült. Eltekintve attól, hogy ez egy kicsit rosszízű megjegyzés (gondoljunk csak a "kivételesen rendes zsidó", "kivételesen rendes cigány" szókapcsolatokra), tökéletes csúsztatás. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az a tény, hogy valaki még nem tett meg valamit, nem jelenti azt, hogy nem is képes rá. Ezzel az egyetlen példával azt kívántam illusztrálni, hogy Eörsi a kényelmetlennek tűnő, esetleg átgondolandó érveket vagy átugrotta, vagy félremagyarázta.

Hasonló végeredményhez vezetett az identitás problémájának interpretálása is. A kérdés két fő pont köré csoportosítható. Az egyik Eörsi zsidóságképe, a másik ennek következményei. Több vitapartnerével ellentétben, én egyáltalán nem kívánok azzal foglakozni, hogy mennyire tekinti magát zsidónak, ez ugyanis az individuum magánügye, és mindenfajta reakció számomra a privacy megsértése lenne. Ennél sokkal fontosabbak a következmények, hogy Eörsit mindez mire kötelezi. Mint említettem, pozíciója az áldozaté, az egykori túlélőé, aminek következménye a mindenkori áldozattal való szolidaritás, de nem következik belőle a zsidóság melletti kiállás. A tétel első részének tisztességét természetesen nem lehet kétségbe vonni. Ami kérdéseket és problémákat vet föl, az áldozat fogalmának mibenléte, meghatározása. Itt utalnom kell arra, hogy Eörsi nem önmagában vizsgálja meg a közel-keleti történéseket, a maguk kulturális hátterével és helyi értékén, hanem általános axiómákat alkalmaz. Nem veszi figyelembe a média sajátosságait, az ezekhez alkalmazkodó palesztin propagandagépezetet, a fogalmi különbségeket. Az arab propaganda által sugallt tudósításokat tényként fogadja el, így következtetése is problematikussá válik. A fő kérdés, hogy tényleg helyes-e az a tétel, hogy a palesztinok az igazi áldozatok, vagy ha igen, kinek az áldozatai. Mivel a hagyományos baloldali értékrendszer rendszerében mozog, kiindulópontja csak az lehet, hogy az elnyomottak jogosan alkalmaznak erőszakot elnyomóikkal szemben, és fordítva: ha valaki agresszíven lép fel, azért részben, vagy teljesen felelőssé tehető a megtámadott fél is - miáltal a megtámadott áldozatból agresszor válik. Ez a logika összemossa a fogalmakat, és ezen túl az emberi cselekedetek irracionális oldalát is figyelmen kívül hagyja. A történelmi-politikai háttér ismerete nélkül pedig fel sem merülhet az a lehetőség, hogy a palesztin nép szenvedéseiért inkább saját vezetőik, az arab vezetők felelősek, és a vallási fanatizmus. Egyáltalán, teljesen eltűnik a palesztin nép múltja, amelynek tanulmányozása már csak azért is fontos lenne, hogy lássuk: mióta tudunk palesztin népről, mikor változott át a palesztinai arab (az Umma tagja) az európai értelemben vett nemzetfogalom determináltjává, hogy ez a folyamat hogyan és miért következett be. (Ld. az iszlám antiszemitizmusról szóló részt.)

Az áldozat melletti kiállást Eörsi minden áldozatra nézve kötelezőnek tartja. Azonban Eörsi és több hasonlóan gondolkodó értelmiségi egyéb konfliktusok áldozataival nem foglalkozik. Az arab országok kisebbségei, az iszlám országban élő nők, keresztények, a tibetiek, a kubai ellenzékiek (csak néhány példa) melletti kiállás nem jelenik meg azok írásaiban, akik Izrael bírálatát az áldozattal való szolidaritással magyarázzák. Az ellentmondás oka természetesen nem abban rejlik, hogy Eörsi, vagy a többiek az áldozatok között tennének különbséget. Az ok sokkal inkább az "elnyomó" kiléte, illetve az identitásukhoz való viszony, és mögötte a zsidóságképek zavara.

A zsidókról általánosan elfogadott legitim kép vagy az egykori Holokauszt-áldozaté (akinek kötelessége kiállnia az áldozatok mellett és éppen a Holokauszt miatt tartózkodnia kell az erőszaktól), vagy az erőszakos izraeli. Az utóbbi kép, ahogy láttuk, csak negatív lehet, marad az első lehetőség, és ha egy nyugati zsidó nem akarja, hogy azonosítsák az izraelivel (és az izraeli, aki távolodni akar ettől a képtől) akkor is késztetést érez az állásfoglalásra, ha egyébként nem foglalkozik külpolitikával, következésképpen egyéb válságok, konfliktusok áldozataival sem. A kompenzációs kényszer csapdája, a kényszer annak bizonyítására, hogy "zsidó vagyok, de nem értek egyet Izraellel, nem tartozom a zsidó nemzethez" az antiszemitizmus öröksége. Eörsi valóban túlélőként szólal meg, de a megszólalás ténye, az identitással kapcsolatos magyarázkodás zavarodottsága a félelmet leplezi. Félelmet attól, hogy bizonyos körök elvárják az elhatárolódást, és ennek elmulasztása újabb antiszemita hangokat erősít fel. Az ilyen megnyilatkozások, a megszólalási kényszer érzete, az alaptalan, tényként elfogadott Izrael-ellenes előítéletek, és a zsidó nemzeti érzés ab ovo nacionalizmusnak bélyegzése azt a veszélyt is magában rejtik, hogy legitimizálják és okokkal látják el az antiszemitizmust, elismerve, hogy van alapja, amitől a "rendes zsidóknak" el kell határolódniuk. Ez viszont ahhoz vezethet, hogy a többi előítélet is fokozatosan a diskurzus tárgyává válik megalapozva azok racionális váddá alakulását.