Tarics Péter: A férjem szabotázs és gyilkosság áldozata lett. Interjú Edelsheim-Gyulai Ilonával

Magyar Demokrata, 2006. december 21., 46-47. oldal

Az interjúalany ekként nyilatkozik:

Apósomra […] ráfogták, hogy nem szerette a zsidókat. Ez […] alaptalan rágalom volt. Több zsidót bújtatott, zsidók százainak életét mentette meg a negyvenes években. Ő az embereket az értékeik szerint ítélte meg.

Hogy Edelsheim-Gyulai Ilona elfogultan nyilatkozik apósáról, Horthy Miklósról, érthető. De Taricsnak újságírói kötelessége lett volna visszakérdezni: ha Horthy nem volt antiszemita, miért asszisztált 1919-ben a fehérterror antiszemita pogromjaihoz, kormányzóként miért írta alá a numerus clausust, majd a zsidótörvényeket, végül miért asszisztált 437 ezer zsidó deportálásához? A kérdések azonban elmaradnak.

 

Szalay Károly: Keresztény Európa

Magyar Demokrata, 2006. december 21., 61. oldal

[…] A zsidó biblia a kereszténység nélkül legföljebb irodalmi kuriózum volna […].

Vagy inkább fordítva: a zsidóság és a „zsidó biblia” nélkül a kereszténység nem is létezne.

A zsidóság is csak annak köszönheti megmaradását, hogy a latin impériumban a kereszténység győzött […]

Az európai zsidóság utóbbi kétezer évének története az üldözöttség története. Az üldözők a középkorban, de még a XIX., sőt: a XX. században is igen gyakran önmagukat kereszténynek valló személyek vagy politikai erők voltak. A zsidóság tehát nem a kereszténység győzelme miatt maradt meg, hanem annak ellenére.

Az is tény, hogy a holokauszt az keresztény Európa területén következett be, de az is tény, hogy a zsidóságot keresztény országok és a keresztény szellemiség mentette meg, immáron sokadszor. Amikor népirtás történt a világ bármely részén, az a kereszténység ellenére következett be […].

Világos: a keresztény Európában ezerötszáz éven keresztül a kereszténység ellenére üldözték a zsidókat. Vajon kik lehettek az üldözők?

Pozsonyi Ádám: Hol a pofon?

Magyar Demokrata, 2006. december 21., 60. oldal

Nem csodálkozunk már azon, hogy Fekete Istvánt, ki a magyar nyelvet oly fokon mívelte, melyre korcs korunkban egyszerűen nincs is példa, tankönyveink – ha egyáltalán – apró betűvel említik, míg holmi Kertész oldalszámra foglalja a helyet.

Élünk a gyanúperrel, hogy Kertész Imrével (Ákossal? Péterrel?) egy gond van: zsidó.

[…] A humanizmus és a tisztesség oly kiválóságai, mint Héjjas, Prónay vagy Franczia Kis Mihály nevére sehol sem bukkan a sétálgató polgár.

A Szijj Jolán főszerkesztésében 2000-ben megjelent Magyarország az I. világháborúban című lexikon szerint Héjjas Iván különítménye a „[…] fehérterror egyik legkíméletlenebb megvalósítója lett. Tagjai […] számos letartóztatást, kényszervallatást, statáriális kivégzést és közönséges gyilkosságot hajtottak végre.” Héjjas 1938-39-ben a felvidéki zsidóság vegzálásában – és akkor felette igen finomak voltunk – jeleskedő Rongyosgárda egyik vezetője volt. Prónay Pál különítményéről a lexikon ezt írja: „[…] Rövid idő alatt a fehérterror egyik legrettegettebb megvalósítója lett. Tagjai az elfogott kommunisták vallatása során a legkegyetlenebb módszereket is alkalmazták […], statáriális eljárás címén számos nyilvános és több titkos kivégzést hajtottak végre.” Magyarország náci megszállása után újabb, Prónay Pál által vezetett különítmény, egy diverziós feladatokra létrejött nyilaskeresztes zászlóalj alakult. A nem kevésbé kiváló Franczia Kiss Mihály az 1919-es fehérterror idején a Héjjas-különítmény tagjaként az orgoványi akasztások vezetője volt.

Aki őket élteti, annak a humanizmus, a tisztesség mit sem számít, sőt a józan ész sem.

Sayfo Omar: Kinek az érdeke

Magyar Demokrata, 2006. december 7., 26-28. oldal

A Hezbollah idén nyáron Izrael felett aratott győzelmével hatalmas népszerűségre tett szert a libanoni nép körében. A megérdemelt dicsfényben fürödve úgy döntött, eljött az idő arra, hogy növelje képviselőinak befolyását a döntéshozatalban.

Az Iránt maga mögött tudó iszlamista terrorszervezetnek, a Hezbollahnak az Izrael elleni győzelme tehát megérdemelt dicsfényt von maga után. No comment.

Sayfo Omar: Iráni szemmel

Magyar Demokrata, 2006. november 30., 26-27. oldal

Sayfo Omar Sz. M. Tabatabaival, az Institute for Political and International Studies igazgatójával készített interjút.

• Hogy áll Irán az észak-koreai atomprogramhoz?

• […] Jelenleg úgy látjuk, hogy az Izrael által birtokolt több mint kétszáz atombomba jelent veszélyt a térségre.

Az alapvető probléma nem azzal van, amit fönt olvasni lehet, hanem azzal, amit nem. Hogy az intézetigazgató mit válaszol, az hagyján, de a riporternek föladata lenne visszakérdezni: a térségre valóban Izrael atombombái jelentenek veszélyt, vagy az Irán – és Szíria – által szponzorált iszlamista terror? Ez a kérdés azonban nem hangzik el. Elfogultság, egyoldalúság. Helyette Sayfo így folytatja:

• Mennyire tartanak egy Irán elleni támadástól?

• […] Mindent összevetve erősebbek vagyunk mint Izrael. Az Iráni Iszlám Köztársaság megnyerte a Közel-Kelet népeinek a szívét. Az Egyesült Államok és Izrael elleni utálat viszont napról napra növekszik.

Akárcsak az előbb, itt sem a leírtakkal, hanem a le nem írtakkal van főleg probléma. Egy interjúalany antiszemitizmusa vagy akár Izrael-ellenessége szóra sem érdemes, de a riporternek nemcsak emberi, hanem szakmai kötelessége is lett volna visszakérdezni az Egyesült Államok és az Izrael elleni utálatra – főleg, hogy az interjú ezzel, fenyegetően véget is ér.

 

Szalay Károly: Undorító

Magyar Demokrata, 2006. november 30., 41. oldal

György Péter esztétával kapcsolatban írja a szerző:

Valamiért mindig hülye, most azért, mert képtelen fölfogni: az Árpád-sáv nem azonos a nyilas zászlóval. Azon ugyanis nyilas kereszt látható, ugyanakkor piros-fehér csíkos az Anjou és az USA zászlaja is. Az egyiket kék alapon Anjou-liliomok, a másikat ugyancsak kék alapon csillagok avatják nemzeti jelképpé. Ha pedig ez így van, a logika szerint a piros-fehér csík pusztán heraldikai motívum.

A szerző teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a nyilas uralom után az Árpád-sávos zászló jelentése Magyarországon nem az, ami addig volt és még nyilaskereszt nélkül is annak a korszaknak a jelképe, amely alatt zsidók tízezreit mészárolta le a hatalom Magyarországon, 1944-45 fordulóján. Ha az Árpád-sávos zászló pusztán magyar nemzeti szimbólum lenne, akkor egyrészt az 1989. év nemzeti érzéssel túlfűtött tömegtüntetésein is lehetett volna találkozni vele, másrészt pedig azokon a tüntetéseken, ahol az Árpád-sávos zászló föltűnik, jelen lenne az Anjouk liliomos vagy akár Corvin Mátyás fekete hollós zászlaja is. De nincs jelen: a liliomos vagy a hollós zászló valóban nem nyilas szimbólum, így nem is használják a nemzeti radikális tüntetők.

 

Népirtás-verseny és a cionisták

2006. november 9.

Gazdag István, a Demokrata házi tudományos „anticionistája” és „anti-iszlamistája” mostani írásában („Genocídium-konkurrencia" 40-41. o.) ismét belerúg egyet-kettőt Theodor Herzlbe és a cionista mozgalomba. Írásában felveti: ha a holokauszt tagadása bűncselekmény, az összes népirtásnak annak kellene lennie. Ezt az önmagában elgondolkodtató állítást azonban arra használja fel (segítségül hívva Timothy Garton Ash tekintélyét), hogy megkérdőjelezze a holokausztról kialakított nyugati konszenzust. Arról is ír, hogy Franciaországban káros események következtek be:

„Tekintettel a közelgő elnökválasztás tétjére, és a Franciaországban különösen befolyásos – már a néhai Mitterand elnök által is kárhoztatott – 'zsidó lobbi' ellenállására, a jelek szerint inkább kettőt lépett hátra, mintsem egyet előre, vagyis ahelyett, hogy eltörölte volna a holokauszt tagadásának büntethetőségét, kiterjesztette azt az örmény népirtásra is.”

Gazdag István örülhet, Magyarország a paradicsom, itt szabadon lehet zsidózni, ezt jól ki is használja a Demokrata. Ám Gazdag nem éri be ennyivel, hanem rátér az örmény genocídium ismertetésére. Szerinte ez nem jobboldali népirtás volt, hanem a „modern, balos Törökország mesterműve”, ami durva csúsztatás, hiszen egy szekuláris és szupernacionalista katonai diktatúra önmagában miért lenne baloldali?! Az örmény genocídium tényeinek ismertetése azonban csak arra jó Gazdag István számára, hogy a zsidóságot vádolja, hiszen – ahogy írja – a „holokauszt érintettjeinek” el kellene ismernie az örmény népirtás valóságát, ám a cionista „propaganda” mindig is nyíltan törökpárti volt – állítja. És most kezdődik az antiszemita valóságshow.

Bár elismeri azt, hogy politikai okokból szükséges volt, hogy a cionisták jóban legyenek a portával – hiszen Palesztina török fennhatóság alatt állt az első világháború végéig – , ám

„a Herzl Tivadar és Chaim Weizmann köré szerveződő klikk egyenesen Abdul Hamid szultán cinkosává szegődött, akit pedig a korabeli európai közvélemény kegyetlen szörnyetegnek tartott (a „vérvörös” szultán, a „yldiz-kioszki emberevő” stb.), éppen az 1895-ös örmény-, majd később macedóniai kereszténymészárlások miatt, amelyek azonban csupán főpróbaként szolgáltak az 1915-ös genocídiumhoz.”

Régi szabály az a történeti tudományokban, hogy nem szabad olyan, utólagos szempontokat bevinni egy kor elemzésébe, amiről a szereplők akkor mit sem tudtak. Gazdag azonban éppen ezt teszi, s ezzel is bizonyítja, hogy inkompetens újságíró. Az persze nem derül ki a szövegéből, hogy Törökország mindig is gyanakvóan figyelte a cionista mozgalmat, német „ügynököknek” tartották őket.

De szerzőnk továbbmegy: szerinte a cionista mozgalom és a török porta közötti „összekötő ügynök” Vámbéry Ármin volt, aki akkor találkozott évente többször a szultánnal, amikor már „javában folytak az örmény nép kiirtására irányuló előkészületek.” Herzlt is idézi, aki felajánlotta a szultánnak a török büdzsé rendbetételét, cserébe azért, ha megkaphatja Palesztinát.

Hogy ez a levezetés nagyon sántít, az biztos. Mivel Herzl legálisan akarta megkapni Palesztinát, a térség urával, a török szultánnal kellett tárgyalnia. Nem Abdul Hamid követte el az örmény népirtást, hanem az ifjútörökök, kiknek terveibe – természetesen – a nem túl befolyásos cionistákat nem avatták be. Herzl tehát nem jókedvében tárgyalt II. Abdul Hamiddal, ráadásul 1901-es találkozójuk nem is volt sikeres. Amit pedig Gazdag Vámbéryről írt, nagyjából olyan, mintha valaki azért kárhoztatná egy, a weimari német kormánnyal kapcsolatot ápoló diplomatát, mert abban az országban már akkor élt Hitler.

Történelmi abszurd. Nevetséges és szakmailag inkompetens fércgondolat.

De a neveket sokszor elíró „szakember” nem éri be ennyivel: feleleveníti azt a történelmi legendát, hogy az ifjútörök mozgalom egy szaloniki szabadkőműves páholyból nőtte ki magát, s ennek többsége zsidó, illetve „deunmé” (helyesen: dönme) lett volna, azaz a Sabbataj Cvi zsidó álmessiás iszlám hitre tért híveinek leszármazottai.

„Mindebből egyesek mélyenszántó következtetéseket vontak le, közülük a Libanonban tevékenykedő Örmény Felszabadítási Hadsereg (ASALA) aktivistái, akik egy 1985-ös röpiratukban egyértelműen a cionistákat tették felelőssé az örmény népirtásért, vagy J. Giragoszjan szovjet-örmény történészprofesszor, aki ugyanezt a tézist már 1982-ben kifejtette.”

Az ASALA nevű marxista-leninista és palesztinbarát örmény katonai szervezet azért jött létre 1975-ben, hogy török diplomaták és civilek megölésével bosszulja meg az örmény genocidiumot. A Demokrata olvasói számára tehát e fegyveresekből (és nem történészekből) álló csoport felfogása az irányadó történelmi kérdésekben. Legközelebb nyílván Khomeini ajatollah lesz a forrás, ha az Egyesült Államok külpolitikáját akarja majd bírálni Gazdag István. Az is érdekes, hogy míg az ifjútörök katonai juntát „lebaloldalizza” a szerző (egyébként jogtalanul), máshol egy marxista-leninista terrorszervezet megnyilatkozását használja forrásul. Mind a két érvelés célpontja: a zsidóság.

Az írás végén előáll az összeesküvés (bár szerző leszögezi, hogy az összeesküvés-elméletet el akarja kerülni). Részesei: szabadkőművesek, zsidók, cionisták; az eredmény: népirtás. S hogy miért kell a zsidókat ok nélkül felelőssé tenni az örmény népirtásért?

Természetesen azért, hogy ezzel a szerző ellensúlyozza a holokausztot, s a zsidókat áldozatból tettessé bűvölje.

A vég is csattanós: hazugságok és gyilkos összeesküvés-elmélet keveréke, s persze a források megjelölése itt is hiányzik:

„A leginkább zavaró tény mindazonáltal az marad, hogy 1914 júniusában közös összejövetelre gyűltek össze a cionisták és az ifjútörökök a konstantinápolyi Nuri Oszmán Klubban, miután az 1909-es hamburgi cionista kongresszus üdvözölte „az ifjútörök forradalom csodáját”. A hétszáz résztvevő körében az egyik legvehemensebb beszédet Talaat pasa tartotta, aki vastapsot kapott, amikor a cionisták és az ifjútörökök egységére hívott fel. Alig néhány héttel később Gavrilo Princip meggyilkolta Ferenc Ferdinándot Szarajevóban, és kirobbant az első világháború. A folytatás azonban már jól ismert. Ceterum a kommunizmus százmillió ember haláláért felelős.”

Persze, azt nem tudjuk meg, hogy a cionista mozgalom hogyan állt hozzá az örmény kérdéshez (a népirtás előtt vagyunk), hogy Gavrilo Principnek mi köze a cionistákhoz, és ennek mi köze van a kommunizmushoz, Leninhez, Sztálinhoz, Pol Pothoz, Maohoz?

Egyet azonban megtudhatunk: a Demokrata zsidóellenes szerzője a zsidókat („cionistáknak” nevezi olykor őket) vádolja az örmény népirtásért és a kommunizmusért is. Mindenért, ami rosszat ember a földön elkövetett.

Antiszemita világnézetnek nevezik az ilyet.

 

2006. szeptember 21.

A Magyar Demokrata címoldalán Pokorni Zoltán díszeleg („Az ötvenhatos minta. Pokorni Zoltán: a kalandornak mennie kell.”), ám a felcímek egyike így szól: „Hezbollah, a hazafiság példája.” Hogy milyen úton és módon kerül a Hezbollah nevű libanoni siíta erőszakszervezet egy belpolitikai témájú borítóra, azt nem tudjuk, csak sejtjük.

A lap 44-45.oldalán Hussein Moussawi, libanoni nagykövettel beszélget Sayfo Omar („A hazafiság példája”). A nagykövet – aki még a budapesti arab diplomaták közül is kitűnt Irán- és Hezbollah-barátságával – úgy látja: „A háború alatt a libanoniak felekezetre és politikai nézetre való tekintet nélkül felsorakoztak az ellenállás mellett. Az izraeliek leginkább a síiták lakta területeket bombázták. A menekülő embereket sok esetben keresztény és drúz családok fogadták be. Bebizonyosodott tehát, hogy a libanoniak baj esetén képesek összefogni.”

Kár, hogy nem egészen így van. Valid Dzsumblatt, libanoni drúz vezető például (aki ellen Szíria még 2006 májusában „nemzetközi” elfogatóparancsot adott ki), ellenezte a Hezbollah tevékenységét, bár lefegyverzése ellen is állást foglalt.

A nagykövet úr csodálattal adózik a – több ország által terroristának tartott – Hezbollah háborús tevékenységének: „…Hiszen bebizonyosodott, hogy az ellenállás képes megvédeni az országot. A Hezbollah példát mutatott hazafiságból. A szervezet több vezetőjének gyermeke is a csatamezőkön harcolt a háború idején. Haszan Naszrallah fia, Hádi korábban az izraeliek ellen vívott harcban vesztette életét, a Hezbollah második emberének, Naím Kaszemnek a fia pedig a mostani harcokban szenvedett súlyos sebesülést. Sok libanoniban éledt fel a vágy, hogy maga is részt vegyen az ország védelmében.” Ez a kissé heroikus beállítás nem feledtetheti velünk azt a tényt, hogy a szervezet a saját hadműveleti területét Izrael államára terjesztette ki, s így az „önvédelem” szó nagyon furcsa intonációt kap. Sayfo Omár azon kérdésére, hogy mi a Hezbollah szerepe Libanonban és le lehetne-e fegyverezni, Moussawi ezt válaszolja: „…Bár a hozzáállás teljesen jogos, fontos tudni, hogy Libanonban más a helyzet, mint a világ többi pontján. Országunk nem rendelkezik ütőképes sereggel, ami meg tudná védeni a polgárokat. Sem politikai, sem olyan anyagi hátterünk nincs arra, hogy olyan csapatokat állítsunk ki, amelyek fel tudnák venni a harcot az izraeli hadsereggel….” Továbbá a nagykövet szerint Izrael nem mondott le „hódítási törekvéseiről”.

Csak azt nem mondta el a nagykövet, hogy éppen a több parlamenti képviselőt és két minisztert adó, Szíria és Irán által támogatott Hezbollah teszi lehetetlenné erős libanoni hadsereg létrehozását. Az ENSZ 1559. sz. határozata a Hezbollah feloszlatására szólít fel. Arról nem is szólva, hogy már az Amnesty International is jogsértéssel vádolta meg a szervezetet, hiszen a nyáron szándékosan lőtte az izraeli polgári lakosságot és élő pajzsként használta libanoni lakosságot meg az ENSZ kéksapkásait. Erről így számolt be a 2006. augusztus 3-I Magyar Hírlap: „...az ENSZ-kéksapkásokat is rendszeresen használják élő pajzsként. Ezt igazolja Paeta Hess-von Kruedener esete is: a kanadai őrnagy egyike volt annak a négy ENSZ-kéksisakosnak, aki július 25-en vesztette életét, amikor az izraeli légierő lebombázta dél-libanoni állásukat. Kruedener a halála előtt egy héttel e-mailt küldött egykori parancsnokának, Lewis Mackenzie nyugalmazott vezérőrnagynak, amelyben kilenc hónapos tapasztalata alapján azt írta: "A Hezbollah harcosai rohangásznak a megfigyelőállás körül, pajzsként használva minket - fogalmazott - így aztán az izraeli tüzérség és légierő napjában többször is közvetlen vagy közvetett célpontként támadja az állásunkat. Egyszer mindössze két méterre csapódott be tőlünk egy lövedék, egy 450 kilós bomba pedig száz méterre" - tette hozza a levélben, melyet Mackenzie juttatott el a Reutershez...” „

Sayfo Omar ezek után felteszi a kérdést: „Sokan a libanoni belügyekbe való beavatkozással vádolják meg Szíriát és Iránt. A libanoniak hogyan vélekednek erről?” A követ, aki inkább a Hezbollahot, mint az etnikailag-vallásilag tagolt Libanon népét képviseli, erre így válaszolt: „ Az Egyesült Államok feltétel nélküli támogatást nyújt Izraelnek. Mi nem kapunk segítséget a Nyugattól. Nem tehetünk mást, elfogadunk minden segítséget, jöjjön az Kínából, Oroszországból, Iránból vagy Szíriából. De egyébként sem értjük, miért mérnek sokan kettős mércével, amikor Szíriáról vagy Iránról van szó. Szíria külpolitikailag senki ellen nem követett el semmit. Egyetlen, ellenségei által hangoztatott bűne, hogy ellenezte Irak megszállását, illetve, hogy otthont ad a palesztin ellenálló csoportoknak. Kérdés persze, hogy ha Szíria kiutasítaná a palesztinokat, azok hova mehetnének. Talán Amerika fogadná be őket? Hasonló helyzetben van Irán is. Teherán több ízben bejelentette, hogy kizárólag békés célokra kíván uránt dúsítani, és szeretettel várja a nemzetközi ellenőröket is, hogy erről megbizonyosodjanak. Miért van az, hogy a világ szemet huny a fölött, hogy Izrael több mint kétszáz atomtöltettel rendelkezik? Az iráni atomügy kapcsán mindenki csak Izrael biztonságáról beszél. De hol van az arabok biztonsága? A nagyhatalmak miért az erőset védik a gyengétől és nem fordítva?”

Azon kívül, hogy ENSZ-vizsgálóbizottság állapította meg Szíria részességét Rafik Harari libanoni miniszterelnök meggyilkolásában (2005 elején), s a szíriai csapatok csak ezután hagyták el Libanont, Szíria tényleg nem követett el semmit „külpolitikailag” – eltekintve attól, hogy (a nagykövettel egyetemben) Libanont az ország egyik tartományának tekinti.

Izrael – Iránnal ellentétben – nem uszít a másik állam ellen, nem hangoztatja, hogy el kell pusztulnia, nem rendez rituális „Teherán-napokat”. (Irán minden évben anticionista „Jeruzsálem-napot" rendez, izraeli és amerikai zászlóégetéssel). Az iráni holokauszt-karikatúra kiállításról most ne is beszéljünk.

A nagykövet egyébként – s ezt szögezzük le – nem antiszemita, hanem a Hezbollah érdekeit képviselő libanoni diplomata. A Hezbollahot, ezt az Izrael megsemmisítésére törekvő szervezetet a címlapon dicsőítő Magyar Demokratáról viszont ugyanez nem mondható el.

 

2006. február 16.

Az ódivatú Magyar Fórummal (lásd ott) szemben a gyűlölködés korszerű formáját választja Lovas István, aki minden kirekesztést elutasítva szövetségesül ajánlkozik Iránnak és az arab világnak. A Holokauszt-tagadó és Izrael elpusztítását szorgalmazó iráni elnöknek címzett nyílt levelében ezeket írja:

„Tisztelt Elnök úr!

Rendkívül megtisztelő, hogy nemcsak olvassa lapunkat, hanem az itt önnek adott tanácsokat is megfogadja ­– méghozzá meglepő gyorsasággal.

A magyar Demokrata ez évi január 12-i számában ezen az oldalon azt javasoltam Önnek, hogy az Ön ellen kilátásba helyezett agresszió miatt… a jövőben ne engedje be Iránba az ENSZ Atomenergia Hivatalának ellenőreit, folytassa az urándúsítást és mondja fel az atomsorompó egyezményt…”

A szerző, nem csekély leleménnyel tehát a gátlástalanul agresszív szándékú Ahmadinedzsad tanácsadójaként tünteti fel magát. Teljes mellszélességgel vállalt azonosulás ez a nyugati világ elemi normáit felrúgó iráni politikussal. A közös nevező nyilvánvalóan ezen normák megvetése.

Lovas azonban nemcsak elvi rokonszenvét nyilvánítja ki, hanem nagyon is gyakorlatias együttműködésre törekszik. Ugyanezen lapszámban az „Iszlám országok Budapesten akkreditált nagyköveteinek” írott nyílt levelében, szemrehányásaival árasztja el a címzetteket:

„Nem értik meg, hogy Önöknek elemi érdekük lenne támogatni annak az oldalnak kulturális és médiapozícióit, amely reflex-szerűen elvetve a kettős mércét, empátiával viseltetik az Önök álláspontja és érzékenysége iránt… Önök nem értik meg, hogy míg az Önöket feneketlenül gyűlölő másik oldal kormányzati, Soros- és egyéb pénzekből szinte korlátlanul okádhatja Önökre átkait, addig ennek az oldalnak az az egyszerű támogatás is létfontosságú lenne, ami abban merülne ki, hogy az Önök cégei hirdetnek kiadványaiban.”

Lovas tehát – kéretlenül az egész magyar jobboldal nevében – gyakorlati együttműködésre és partneri viszonyra törekszik az iszlám világgal, miközben maga is feltételezi (Magyar Nemzet, febr. 6), hogy az innen érkező merénylők képesek Magyarországon villamosokat és iskolákat robbantani.

 

2005. január 12.

A Magyar Demokrata mottója: ahol zsidózni lehet, ott mi zsidózunk. Még akkor is, ha egy másodosztályú, sci-fibe öntött régész kalandfilmről van szó. A kicsit bugyuta történet kitaláló álmukban sem gondolták volna, hogy a film történetéről (egy időutazó videofelvételt készít Jézusról, s ezt a filmet mindenféle pénzemberek, bűnözők, és a Vatikán túlbuzgó hivatalnokai próbálják megszerezni) bárki is messzemenő politikai következtetéseket vonjon le. Márpedig ez ás -nak, a lap munkatársának sikerül ( Jézus-videó ).

Csalogató címmel vetített elképesztően provokatív kalandfilmet a hírhedten romlott TV2 csatorna a hét végén.

Ha a szerzőt a valóban buta történet ennyire felzaklatta, akkor mit szól azokhoz a nyíltan keresztény- és katolikus-ellenes cikkekhez, amelyek időnként lapja hasábjain tűnnek fel?

A film a békés Jeruzsálemben játszódik, ahol a legendásan jámbor izraeliek elhűlve nézik, ahogy a Vatikán kegyetlen, pengeszájú bérgyilkos papjai szitává lövik a videó utáni hajszában a kutatók összes ismerősét, kínozzák őket irgalmatlanul, míg fel nem robbannak a megkaparintott kamerával együtt a kissé késve érkező, közismerten jámbor és már-már butácskán szelíd izraeli hadsereg őszinte csodálkozására: még ilyet…

Hogy értsük a dolgot: szerzőnk szerint az izraeli hadsereg, és az izraeliek vad és kegyetlen gyilkosok, s ha egy film Izraelben játszóik, akkor az izraeli szereplőket vadnak és kegyetlennek kell ábrázolnia, akkor is, ha a történetnek semmi köze a politikához, és a hadseregnek semmilyen dramaturgiai szerepe sincs. Ezen logika alapján, egy, az arab világban játszódó hasonló kalandfilmnek feltétlenül arab terroristákat kell bemutatnia, egy Írországban játszódó mozinak IRA-tagokat, akkor is, ha tortadobálós vígjátékról van szó. Egészen véletlenül ás elfelejti megemlíteni, hogy a vatikáni bérgyilkost izraeli bűnözők is segítik.

(…) az ügyesen életre keltett kétezer éves felvevő kijelzőjén még felrobbanása előtt láthatóvá válik a marxista igazság, hogy – hát persze – Jézus nem volt.

Nos, egy filmkritikus feladatai közé tartozik megnézni azt a filmet, amelyről recenziót kíván írni. Ezt legközelebb feltétlenül ajánljuk, hogy ne írjon le ilyen tévedést. Ugyanis a filmbeli videokamera Jézus sírját, és a sírban fekvő testet mutatja, vagyis éppen hogy azt állítja, hogy Jézus élő, történelmi személy volt.

George Kadar amerikai újságíró az Ausztriában letartóztatott Irving és a többi holokauszttagadó sorsán elmélkedik ( Üldözési mánia ). Ha arról beszélne, hogy mennyire helyes valakit a még oly visszataszító véleménye miatt letartóztatni, még minden rendben lenne. Csakhogy a cikk nem ezért íródott, hanem hogy azokba, akik felháborodnak Irving és társai megnyilvánulásain, belerúgjon. Mert mire véljük a következő megjegyzést:

Amikor a Deborah Lipstadt holokausztpárt író ellen indított polgári perét elvesztette (…)

A rend kedvéért: Irving perelte be a történészprofesszort, tehát Kadart csak akkor zavarja a szólásszabadság elleni támadás, ha a holokauszt-tagadó nézeteket nem lehet terjeszteni. Ehhez jön a gusztustalan „holokausztpárti” kifejezés, ami meglehetősen lapos humorral arra céloz, hogy aki nem tagadja a soát, az pártolja. Több, hasonlóan ízléstelen megjegyzéssel tarkított írását ekként zárja:

Az egész vita története az emberirtó gázkamrák létezéséről vagy nem létezéséről kísértetiesen emlékezte az inkvizíció idejére. David Irving bebörtönzése, lehetséges húszéves büntetéssel való fenyegetése kegyetlen eljárás, még a középkori inkvizíciómércéjével mérve is. Galileo Galilei nek nem kellett börtönbe mennie, miután frontális támadást intézett az uralkodó egyház egyik központi dogmája ellen. Őt csak házi őrizetre ítélték. Akkor hát melyik korszak a kegyetlenebb?

Nos, Irving bármennyire is megkérdőjelezhető letartóztatását, a mai osztrák kihallgatási módszereket és börtönviszonyokat egy szintre helyezni az inkvizíció kínvallatásaival, börtöneivel, máglyáival, minimum történelmi tudatlanság. Galilei csak azért úszta meg a börtönt, mert visszavonta nézeteit – és akkor még nem beszéltünk azokról, akik ezt nem tették meg, vagy ha mégis, „kegyelemből” megfojtották, mielőtt máglyára vetették. Az pedig, hogy Irving és Galilei sorsa között párhuzamot von, az azt jelenti, hogy nézetei között is – vagyis Kadar egyetért a holokauszt-tagadással. Így a szólásszabadság melletti „kiállása” nemcsak hogy veszít hiteléből, de joggal kerül honlapunkra is.

 

2006. január 5.

Sayfo Omar hosszú cikkben foglalja össze 2005 legfontosabb eseményeit, és ennek során ismét nagyvonalúan bánik a tényekkel, azaz nem mindig tud különbséget tenni a tények és az urban legendek között (Hollywoodi horror). A lap és saját hagyományait szem előtt tartva, a novemberi jordániai robbantásokat imígyen summázza:

(…) Egy zömében nyugati és izraeli turisták által lakott ammani szállodában robbant több bomba. A világ médiumai előbb az al-Kaida és az Oszama Bin Ladent trónjáról letaszító Abu Muszab al-Zarkáwi (sic) nyomait vélték felfedezni. Azonban…hogy, hogy nem, a merényletet megelőző napon az izraeli titkosszolgálat az összes izraeli turistát kimenekítette a hotelből. Így aztán az áldozatok kizárólag esküvőt ünneplő palesztinok lettek.

Igaz, hogy ezt a híresztelést a Haarec röpítette világgá, de egyrészt később visszavonta, másrészt Sayfo Omar a lap korántsem minden értesülésének ad hitelt – érdekes módon ez a hír keltette csak fel figyelmét. Ráadásul továbbmegy, és nemcsak elfogadja a híresztelést, de a kontextusból az következik, hogy Izrael nem egyszerűen csak tudott a merényletről, hanem esetleg részese volt, sőt egyenesen ő tervelte ki. Hogy miért? Íme a magyarázat:

Hogy, hogy nem, ott volt és meg is halt közöttük a palesztin nemzetbiztonsági hivatal vezetője is.

Ezek szerint, a hivatal vezetője a többi palesztin frakciónak, az al-Kaidának, a rivális terrorszervezeteknek, a jordániai és a többi titkosszolgálatnak nem is állt útjában.

 

Archívum 2005
Archívum 2004